Látszólag nincs megoldás, de valójában mégis van. Koncentráció, a szellemi képességek összpontosítása kell hozzá, és türelem, higgadt gondolkodás. Némi próbálkozás után mégis jön a feszengés, kapkodás, később a düh és frusztráció, végül a tehetetlenség és a lemondás. Az idő alattomos ellenlábas, minden eltelt percével csak tépázza az eleinte ép önbecsülést. Az oly egyszerűnek tűnő rejtvény lassan gúzsba köti az elmét, felzaklatja a lelket, és megoldás híján kibúvók keresésére sarkall. A probléma nem változik, csak a hozzáállás. A sikertelenség lelki mélységekig hatoló pusztítása képtelenné tesz a megoldásra, külső építkezés helyett belső rombolás az eredmény.
Ez a feladványok labirintusában botladozó ember útja, aki az utolsó stádiumban áldozatként, becsukott szemmel várja a csodát – vagyis a segítséget másoktól –, nem látva, hogy a közösségek, társadalmak hasonló, csak sokkal gigantikusabb rejtvényhalmazok foglyai. Szorult helyzetükből fakadó indulatuk egyre messzebb sodorja őket is a megfejtéstől, mert a folyamat első lépcsője, a nyugodt és tárgyilagos helyzetfelismerés épp ellenkező állapotban lehetséges. Az őrület határán már nincs kontroll, szabálykövetés, sőt alkotás sem. Az érdek atomizálódik, ahogy a bizalom fogy, és minden szándék és tett az önzés logikáját követi. És a tett valójában csak ennyi: a mindennapi szükségletek kielégítése. Mint elsődleges „reflex”, természetes egyéni reakció, aminek forráskódjait génjeinkben hordozzuk. Ha csak ezzel telik az idő – és ha nehéz, akkor bizony szinte csak ezzel –, akkor nem marad se alkalom, se energia a kérdés megfogalmazására: miért van így? Eszünk ágában sincs kivonulni a pusztába, és napokig éhezve meditálni az okokon. (Ez amolyan Jézusos modorosság lenne, amit nehéz felvállalni. Ráadásul addig ki gondoskodna a megélhetésről?) Inkább marad a jelenkor mantrája: termelni, fogyasztani, termelni, fogyasztani… – és ügyelni, hogy minél tovább benne maradhassunk a körforgásban. Mert ha nem, az maga a halál.
A közösség pont annyira szervezett, amennyire az a körforgás fenntartásához szükséges. A rendszer szempontjából a közösség egyenlő a fogyasztói célcsoporttal. Nemzeti, kulturális vagy generációs különbségekre csak akkor figyel, ha ebből haszna van, a többi csak feszültséget okozó hiba, amit ki kell küszöbölni. Ebben segít neki a látszólagos hatalom, a politika, ami az önrendelkezés (az úgynevezett demokrácia) hamis illúziójába ringatja a tömeget. Békés időszakban ez elég is, de komolyabb ellenállás esetére erőszakszervezeteit is fenntartja.
Az egyén minél jobban programozott, annál kevésbé tudja magát elképzelni a rendszeren kívül. Nem foglya, hanem alkotóeleme e különös képződménynek. Értékrendjével azonosul, és saját teljesítményét is ezen mércével méri. Sikertelenségében önmaga ellen fordul, és a külső rendhez való alkalmazkodni nemtudása belső rendjének megbomlásához vezethet. Ha azt mondjuk valakiről, hogy „lecsúszott” ember, nem erkölcsi, vagy szellemi hanyatlásra gondolunk, hanem egzisztenciálisra – hiszen ez számít igazán. Már nem versenyképes munkaerő, tisztességes adófizető, potenciális fogyasztó, hanem homokszem a fogaskerekek közt.
Amíg az ilyen emberek elenyésző számban vannak, a rend nincs veszélyben, a gépezet hibahatáron belülinek könyveli el a jelenséget. Viszont ha kezd az anyagi bizonytalanság tömegessé válni, lépni kell a rendszer stabilitása érdekében. Az eszközök persze silányak, hisz a fogalomkészlet is hiányos. Humanitás, szolidaritás, áldozatkészség, haza- vagy emberbaráti szeretet – a látszólag cselekvőképes politikai hatalom ezekkel a címkékkel látja el álságos akcióit, amik hamis prédikációkban, és a beszedett adók részleges visszatáplálásában merülnek ki. A ténylegesen potens pénzvilágban az említett fogalmak pedig csak töltények a marketing fegyvertárában, és elpufogtatásuk cégek és márkák felmagasztalására szolgál, nyilvánvalóan a profit érdekében.
A rendszer bármely szereplőjét is vizsgáljuk, mindnél drasztikus minőségi változást okoz az anyagi ellehetetlenülés. Az állam csődje politikai felfordulással, a cégé összeomlással és megsemmisüléssel, az egyéné az önbecsülés és az erkölcsi tartás megroppanásával jár. Az egzisztenciális mozgástér megszűnésével nincs az az arculat, ideológia, etikai vagy vallási máz, ami el ne tűnne, átengedve helyét a korrupciónak, az erőszaknak, a militáns és kirekesztő szándéknak.
Mintha minden valamire való emberi alkotmányt egy láthatatlan, mégis anyaginak hívott szubsztancia függésében lenne, eltorzítva a valóságot, és helyette fenntartva egy alternatív, saját törvényei szerint működőt. Méghozzá olyan törvényekkel, amik alól nincs kibúvó, mert ezzel látszólag magát a létet kérdőjeleznénk meg. A helyzet iróniája, hogy önjelölt törvényhozónk újabban méltó ellenfélre talált: a Természetre.
A nyersanyagok és az élettér határossága áthatolhatatlan betonfalként magasodik az örök érvényűnek hitt növekedés előtt. A máskor sikereinket kísérő mondás, miszerint „határ a csillagos ég”, találóbb, mint eddig bármikor, de most új kontextusban figyelmeztet bolygónk és lehetőségeink végességére. A gazdaság makacs és rövidlátó törvényei saját pusztulását okozzák, mert nem emberiek és nem is Föld-kompatibilisak. Ezek a törvények sajnos a társadalomban is mélyen gyökeret vertek, így megszűnésük vélhetően a közösségre is romboló hatással lesz.
Ez volna hát a kötelező íve az evolúciónak, legyen az biológiai, társadalmi, gazdasági vagy kulturális? Tényleg a hanyatlás és a megsemmisülés receptjét hajtjuk végre, bárki írta is azt?
A válasz lehet sztoikus és távolságtartó, mondván, nincs megoldás, és kár is bosszankodni a megváltoztathatatlanon. Elég hátradőlni, és nézni az önemésztés színjátékát, ami maga az élet, hisz mohóságunkban előbb-utóbb úgyis mindannyian felragadunk az anyagi világ hatalmas légypapírjára.
Esetleg még felmerülhet az általános emberi bölcsességbe vetett hit, ami helyrebillenti az egyensúlyt, és hibáinkból tanulva egy új, magasabb szintű rendet hozunk létre a jelenlegi romjain. Majd csak előáll egy zseni, aki megfejti a rejtvényt, és akkor ismét boldogan ünnepelhetjük a természet és önmagunk felett aratott diadalt – mint azt már annyiszor tettük.
Persze mindez csak önáltatás (és önaltatás), kibúvó a gondolkodás és döntés felelőssége felől. A 'majd csak megoldódik valahogy' logikája naiv, az 'úgysincs megoldás' logikája pedig cinikus.
De miért ne lehetne elszakadni mindettől, és legalább gondolatban visszamenni a kiindulóponthoz? Tegyük fel, hogy ez az ördöglakat mégiscsak nyitható. Tegyük fel, hogy a kezdetekkor fennálló lehetőségek közül nem a megfelelőt választottuk. Lehetséges-e más formája a fejlődésnek akár egyéni, akár közösségi szinten?
Ma a haladás motorjának a világgazdaságot tartják. Sajnos ez a motor nem működik jól, időről időre elromlik. A hiba tünete maga a válság, a rendszer betegsége, ami valamiért nem elkerülhető. Ennek pontos okait gazdasági elméleteken és modelleken keresztül magyarázzák, és ezzel csak egy baj van: mindig visszamenőlegesen érvelnek. Az elméletek mögé viszont nem lehet elbújni, a valósággal való szembesülés alól nem ment fel az okoskodás. Száraz tény, hogy a krízis a tömegek elszegényedését okozza, ami visszaveti a fogyasztást, még lejjebb taszítva az amúgy is lejtőre sodródott gazdaságot.
A nyomor ok és okozat egyszerre, holott pusztán a bőség inverze, egy számokkal kifejezhető érték, grafikonra rajzolható vonal. A 'mindenható' gazdasági teljesítmény hektikus hullámzásával oszcillál a mennyország és pokol állapotai között, ide-oda rángatva embereket, családokat, országokat. A rendszer pozitív kilengéseinél minden prosperál, a negatívnál konganak a vészharangok. A rendszer mesterséges, valóságtól távoli voltára mindeközben nincs egyértelműbb bizonyíték, mint az, hogy magas rangú politikusok, bankárok, vagy hitelminősítők egyetlen mondatára komoly szárnyalásba vagy zuhanásba kezdhet akár egész földrészek gazdasága. Csak mondanak pár számot, és máris fordul a világ, miközben egy kapavágással sem történt több vagy kevesebb, mint az előző percben.
Azt a kérdés senki sem teszi fel, van-e kedve bármelyikünknek részt venni e világméretű társasjátékban. Lehetünk a gyerek, akit akarata ellenére feltettek a mérleghintára, és üvöltve tiltakozhatunk sorsunk ellen, mégsem történik semmi. Méghozzá azért, mert akik irányítják, nem akarják, akik működtetik, nem tudják elképzelni, hogy lehetne másképp is.
De ki fogja megkocogtatni az emberiség hátát, és figyelmeztetni tévedésére? Arra, hogy az idő valójában elfogyott, és mindaz, amit kitalált magának, tarthatatlan?
Az elképesztő információs zajban nehezen érzékelhető, mégis vannak ilyen hangok. A helyzet komolyságához képest méltatlanul kevés szó esik róluk. Amikor mégis, a rendszerbe enyhén szólva nem illeszkedő koncepcióikkal könnyen bélyegzik őket őrült fantasztáknak. Furcsa szerepet vállalnak, hiszen nem hálás helyzet az emberiség betegágyánál diagnosztának lenni, pláne akkor, ha a beteg hallani sem akar a gyógyszerről.
Nehéz megmondani, mikor lesz túl késő – ha még nem az –, a szérum kipróbálására egyelőre nincs esély. Az eddig bevált rendszerbarát receptek még bizonyára kipróbálásra kerülnek, és a hibák toldozása-foltozása fenntarthatja a működés látszatát. A jelenlegi rend fenntartásáért aztán egyre durvább kompromisszumokra lesz majd szükség, és ez végül kikényszerítheti a végső összeomlás határán agonizáló rendszer irányítóinak nyitottságát.
Ki tudja, vajon abban a stádiumban épp egy kemény diktatúrában, vagy a már az atomjaira hullott társadalom káoszában fogunk-e élni? Az azonban biztos, hogy az emberi gyanakvás és bizalmatlanság bármilyen közösségi konstrukcióval szemben erős lesz, és ez minden korábbinál nehezebbé fogja tenni az együttműködést. Komoly hátrányból indulhat az új kísérlet, és ez lesz talán a túlélési ösztön legkomolyabb megmérettetése a történelemben. Egy új feladvány, egy látszólag kinyithatatlan ördöglakat.
