Egyén

Az ember szellemi fejlődése már az anyaméhben elkezdődik. Az anya testéhez kapcsolódó magzatnak korán kialakul az ízlelése, tapintása, és ami még fontosabb, hogy kb. a 14. héttől hallja a külvilágot, a zajokat, a zenét, a beszédet. (Gyakorlatilag kultúrát fogyaszt, belé nevelt előítélet nélkül.) Mikor világra jön, már az összes többi érzékére is hat mindaz, ami körülveszi. Tanulja a külső formákat, hangokat, illatokat, a saját testének irányítását, a kommunikációt, a szociális viszonyokat, a hierarchiát. Egy idő után mindezek rutinokká válnak, és egyben biztos támaszaivá a további tanulásnak.

A szociális és kulturális minták mélyen beivódnak a gyerek szellemébe. Társas lényként elementáris érdeke a közösség működésének megismerése, hiszen ez a tudás teszi alkalmassá, hogy a közösség részévé váljon. Értékítéletei egyrészt személyes élményeken alapulnak. Vagyis jó az, ami az érzékeinek kellemes, a magzati létére emlékezteti, biztonságot nyújt. Másrészt a közösségtől származik. Vagyis jó az, amit szülei, hozzátartozói, később az őt tagjaként kezelő tágabb közösség annak tart.

A stabilitás igénye mellett van egy belső késztetés is, a felfedezés igénye. A kíváncsiság, a szellemi fejlődés mozgatórugója. Ebből ered az érzékelés fejlődése, a mozgás és a beszéd elsajátításának képessége. Ez az, ami tapasztalatok, személyes benyomások, a világról szerzett ismeretek felhalmozására sarkall. Ennek életben tartásával lesz a gyerek kritikus gondolkodó, kreatív, alkotásra képes, és tanulásra hajlandó. Ha pedig ez gyerekként „megtörténik vele”, jó eséllyel ugyanilyen marad felnőttként is. A kíváncsiság elnyomása, ki nem elégítése, vagy büntetése pedig épp az ellenkezőjét okozza, az önálló, kritikus gondolkodás hiányát, az alkotásra való képtelenséget, a bezárkózást.

(Milyen furcsa, hogy az egyébként biológiailag kódolt nyitott, kíváncsi attitűd professzionális ösztönzőit nevezik nálunk alternatívnak, míg a magyar intézményesített oktatási rendszer jobbára a kíváncsiságától „megtisztított”, engedelmes és unatkozó gyerek előállításával foglalkozik. De ennek a cikknek most nem ez a témája...)

Az egyéni fejlődés lépten-nyomon a kereteket feszegeti. Legyenek azok fizikaiak, amikor a gyerek épp a járás tudományával ismerkedik, vagy szellemiek, amikor a „miért” kérdésre kapott válaszokból igyekszik kirakni világképének mozaik darabkáit, vagy társadalmiak, amikor kamaszként a szülei által felállított szabályok ellen lázad – végső soron mindig a korábbi rutinok megkérdőjelezését célozza. Ez nem elvetésüket, hanem felülvizsgálatukat jelenti. A tekintélytisztelet, a hagyomány, egy megszilárdult értékrendszer, vagy az elszigetelődéstől való félelem viszont ellenerőt képez ebben a folyamatban. Ezekre a pillérekre támaszkodva próbálja a felnőtt visszaterelni utódját a szabott keretek közé.

A nyitott, szabály döntögető gyereknek annyi a mentsége, hogy gyerek. A társadalmi elvárás az, hogy mire felnő, konfliktus- és kockázatkerülő, behódoló és szabálykövető legyen. Ha ettől eltér, deviáns. Úgy tűnik tehát, a biológiailag kódolt működés és a merev társadalmi elvárások szöges ellentétben állnak egymással.

Itt merül fel a kérdés, hogy lehet-e jól funkcionáló rendszer egy olyan társadalom, amelynek tagjai egyenként nem funkcionálnak jól?

Közösség

Az evolúció elmélete szerint a természet az egyedi „kísérletezésből”, alkalmazkodásból adódó előnyöket rögzíti a gének kódjaiban. A hasznosnak bizonyuló mutáció rutinná válik, az egyedek génállományának állandó része lesz, hiszen segíti őket a túlélésben, a többi, mutáció nélkülivel szemben, akik előbb-utóbb kihalnak. A tudatára ébredő ember is ilyen mutáció lehet. Sőt ő is alkalmaz rutinokat, már a kezdetektől.

Primitív szerszámai, fegyverei ezek mentén fejlődtek modern technológiai eszközökké. A tapasztalat és megismerés során megszerzett információ csomagok beolvadtak a tudomány építményébe, az új felismerésekből, felfedezésekből rutinok lettek, törvények, axiómák, elméletek.

De vajon a tudomány fejlődése analóg-e az evolúciós fejlődéssel, esetleg annak folytatása-e? Hozzájárul-e a túléléshez, vagy „evolúciós” zsákutca?

Az látszik, hogy a tudomány önmaga rutinjainak állandó felülvizsgálata által képes csak a fejlődésre, de önmaga egészére nem tud kívülről rátekinteni, vagyis létjogosultságára nincs tudományos válasz.

A tudományba be nem tagolható rutinok a rituálék. A törzsi társadalmakban esőtáncot jártak, termékenységi szertartásokat végeztek, ember-, állat- vagy növény áldozatot mutattak be, hogy elnyerjék a szellemvilág támogatását. Ez lényegében nem különbözik a mai imádkozástól, vagy bárki, bármi megáldásától. A rituálé mögött az a hit áll, hogy még ha nem is tudjuk, hogyan, de az anyagi valóságunkra hat egy magasabb rendű metafizikai világ. A tudomány térhódításával viszont egyre több jelenség nyert logikus magyarázatot. Ezek értelemszerűen (bár nem zökkenőmentesen) kikerültek a dogmatikus keretek közül, és átvándoroltak a tudomány világába. De a tudomány nem egy zárt rendszer, és amíg van, amire nincs magyarázata, addig a hit mindig is létezni fog.

A vallásos meggyőződéssel párosuló hitnek a szabályai nem tesztelhetők tudományos módszerekkel a nélkül, hogy azzal ne sértenénk a vizsgált valláshoz vagy hiedelemhez tartozókat. Ugyanis nekik megvan a saját világképük, világmagyarázatuk. Ha régóta léteznek, még a saját tudományuk is. De a hittudományok keretei közt legfeljebb mítoszokhoz, erkölcsi tanítások és hittételek eredetéhez, értelmezéséhez juthatunk el, az alapvető kérdésekre viszont nincs objektív válasz.

A vallások kialakulása ugyan szükségszerű, de nem lehet egyértelműen fejlődésnek tekinteni, ahogy azt is nehéz lenne bizonyítani, hogy evolúciós értelemben fejlődésnek számít, ami az esőtánctól a bombák megáldásáig vezető úton történt. A vallási szembenállás fogalmát a felvilágosodás nem tudta felszámolni: a hitvilággal vegyített törzsi szemlélet a háborús propagandákban, a faji alapú ideológiákban, a kommunista társadalmi kísérletek során továbbra is fennmaradt.

Ezzel együtt el kell ismerni, hogy a klasszikus vallások állításaiból sok minden idézőjelbe került, szimbolikus értelmet kapott, és a vallásos gondolkodás néhány extrém esetet leszámítva (vagyis a fundamentalista irányzatokon kívül) az együttérzés, a szolidaritás és a humánum irányába mutat. Ez a békés együttélés szempontjából fejlődés, de itt fontos megjegyezni, hogy a vallásos irányzatok identitását pont a különbségek tartják fent. Sosem lesz olyan magasabb erkölcsi vagy filozófiai vívmány, beteljesült küldetés, ami bármelyik vallást önmaga felszámolásához vezetné.

A hit tárgykörében a rutinok felülvizsgálata belülről szentségtörés, kívülről filozófia. A rutinoktól megszabadulni más rutinra (és más vallásra) való áttérést, vagy valláson kívüli gondolkodást jelent. A vallásos ember ezeket – de talán főleg az utóbbit – eretnekségnek tartja, a gondolat betegségének, ami ellen ilyen-olyan eszközökkel harcolni kell. A vallásos gondolkodás ebben a vonatkozásban a nyitott gondolkodás antitézise, hiszen pontosan azon alapul, hogy léteznek megkérdőjelezhetetlen igazságok.

A digitális közösségek korában teret hódító újabb rutinok bizonyos értelemben felülírják a korábbiakat. Korábban a neveltetés, a kulturális környezet határozta meg a világnézeti, politikai identitást. Ma a vallási vagy politikai csoportok helyett (esetleg mellett) az emberek inkább virtuális (pl. Facebook) csoportokhoz tartoznak, amiben jobban kifejeződik személyes ízlésük, véleményük, érdeklődésük. Ráadásul egyszerre több csoporthoz is tartozhatnak. A virtuális térben való jelenlét természetes rutinná vált, és aki onnan kimarad, kvázi elszigetelődik. Persze az ott jelenlévők is el tudnak szigetelődni egymástól, amit mostanában buborék hatásként szoktak emlegetni. Minden esetre a fizikai határokat meghaladó virtuális tér önmagában sokkal fontosabb és nagyobb hatású, mint bármely eszme vagy vallás az emberiség eddigi történetében. Némely futurológus szerint ezzel is a technológiai szingularitás felé haladunk, ami egyébként nem más, mint a korábbi rutinok teljes megszűnése.

*

A Föld lapos, és a világegyetem közepe; a levegőnél nehezebb dolgok képtelenek a repülésre; a világ működését egészében Newton fizikája írja le – ezek mind-mind olyan szellemi rutinok, amiket teljesen, vagy részben meg kellett semmisíteni ahhoz, hogy az emberiség technológiailag tovább léphessen egy magasabb szintre.

Vajon a társadalomról való gondolkodásban lehetséges-e ugyanez a folyamat? Úgy tűnik, mintha ott még nem lennénk ennyire progresszívak. A tudatosság legfeljebb ösztönök, érzelmek szándékos kihasználásában, manipulációjában nyilvánul meg. Jól körülhatárolható érdekek fűződnek ahhoz, hogy ősi beidegződések, évezredes reflexek, ha úgy tetszik, valaha hasznosnak bizonyult rutinok mentén működjön az emberek közössége. Pedig az uralkodó áramlatokkal szemben érdemes lenne komolyan tesztelni, nem szorul-e felülvizsgálatra megannyi megcsontosodott rutin.

Erre vonatkozóan igen egyszerű kérdéseket lehet feltenni.

Például hogy van-e ténylegesen értelme a vallási, nemzeti, etnikai szembenállásnak egy olyan zárt rendszerben, mint a Föld bolygó?

Létezik-e még elvi (és nem érdek) alapon álló politizálás?

Jók-e a most alkalmazott döntéshozatali rutinok?

Felülírhatja-e a hagyomány az erkölcsöt?

Lehet-e egységes, és mindenki számára elfogadható erkölcsi, gazdasági és ökológiai egyensúlyt teremteni az emberiség számára?

Van-e mód az erőforrások igazságosabb elosztására?

Ezek csak akkor lehetséges választ adni, ha megszabadulunk a kényelmes, látszólag bevált rutinjainktól. Le kell bontani az elavult, megkopott konstrukciókat, és nyitott, kreatív gondolkodással, a valóság újra megfigyelésével és egészséges önkritikával újakat kell alkotni.

Stabilakat, de nem lebonthatatlanokat. Egyénileg és közösségben is.