Állok a sorban. Reggel 9 körül lehet, csak néhány vevő lézeng a boltban, jobbára nyugdíjasok. Nem sietek, és a tétlen várakozásban sokadszorra fut végig fejemben a gondolat, hogy egy gazdag kerület forgalmas kereszteződésénél mit keres egy ilyen áporodott, a szegénység levegőjét árasztó üzlet. A polcokon sokféle áru sorakozik, az összhatás mégis lehangoló. Talán az iskolai tantermeket idéző neon fénye, netán az unott arcú és túlsúlyos alkalmazottak miatt? Vagy a nyilvános vécékre emlékeztető padlócsempék, esetleg az ételek illatával diszkréten keveredő felmosószer szag teszi? A hangszórókból valamelyik kereskedelmi rádió erőltetetten jókedvű reggeli showja harsog. Úgy érzem, innen mi hamarabb mennem kell.

A sor viszont nem halad, pedig csak négyen állunk benne. Kilépek és előre nézek a pénztár felé. A sor elején egy sovány, idős néni. A pénztáros nőt nézi szótlanul. Az kezében egy háromszög alakú mézes flakont lóbál, és grimaszol. - Erről nem tehetek... ez van – dünnyögi az orra alatt, de arckifejezésén továbbra is a flegma unottság uralkodik, a sajnálkozás legkisebb jele nélkül. A helyzet statikus. A néni szoborként áll, a pénztárosnő pedig megjátszott elégedetlenséggel forgatja szemeit. „Majd kiütjük”- toldja meg eddigi monológját. A sor továbbra sem mozdul, és engem kezd zavarba ejteni, amit látok.

Egy színházi jelenet játszódik le képzeletemben, a várakozás fokozódó feszültségével, amit bizonyosan robbanás követ. A sorban állók türelme elfogy, a néni ellen fordulnak és kilökdösik a boltból. Vagy egy másik forgatókönyv szerint a vevők a pénztárosnőt kezdik szidni, majd rajta keresztül a drágaságot, a nyomort, és mindennek okozóját, a rendszert. De ahogy elnézem, a helyzetben még sincs ennyi dinamika. Ez inkább egy realista festmény. Balra a megalázott nyugdíjas alakja látható, aki keményen végigdolgozta az egész életét. Becsületes volt, gyerekekről, unokákról gondoskodott, egy jó ember. Most mégsem tudja megvenni, amire szüksége van.

Jobbra a hóhér szerepébe kényszerített pénztárosnő, aki utálja az egészet, mert ő is csak áldozat. Nem akar többet, mint túl lenni a munkaidején, és hazamenni erről a szörnyű helyről. Őt nem fizetik meg azért, hogy még harcoljon is azokkal, akik többet akarnak, mint amennyit akarniuk lehet. És kettejük közt a tekintélyes méretű, hipermodern, NAV-ra bekötött pénztárgép, a rendszer néma és mozdíthatatlan szimbóluma. A hideg számok valósága, vagyis az itt érvényes egyedüli igazság letéteményese, egy automatizált purgatórium, amin áthaladva megtisztulhat, és csakis megérdemelt javaival távozhat minden halandó.

Azon kapom magam, hogy a zsebeimben turkálok. Kifizetném a mézet a néni helyett, hogy haladjunk. Persze magamat is becsapom, hiszen nem sietek. A valódi ok az, hogy torokszorító szembesülnöm a nyomor e végtelenül megalázó és prózai formájával. Ebben a kisszerű helyzetben senki sem lehet hős, még én sem, hiába segítek. Mert az elakadt jelenetet továbblendíthetem, de beavatkozásommal a hála mellett a méltatlan kiszolgáltatottság érzését válthatom ki. És milyen alapon gondolom, hogy az idős hölgy saját méltóságát nem tartja többre annál a flakonnyi méznél, ami erényeit épp csorbítani látszik? Persze méltósága e kínos konfliktusban már jóformán semmivé porladt a jelenet szemtanúi előtt. Mégis jobb lenne segítenem, hisz már nincs veszteni valója, de legalább hamar elmenekülhetne ebből a pokoli csapdából.

Egy ápolatlan, zöld pulóveres, zömök férfi viharzott el mellettem. A pénztárhoz érve egy kulcsot kapott elő, és bedugta a gépbe. A pénztárosnő megnyomott néhány gombot, majd a mézet félretéve maga elé húzta a következő vevő kosarát. A férfi kihúzta a kulcsot, és elvágtatott. A néni félénken elköszönt, de választ nem kapott. Megsemmisülve oldalgott ki a boltból.

Még fontolgattam, hogy ha sorra kerülök, megveszem a mézet, és a néni után szaladok. Hosszú percek teltek el, mire a pénztárhoz értem és fizettem. A mézet otthagytam. Nem volt mentség. Győzött a közöny és az önigazoló okoskodás.

Rosszkedvűen léptem ki a szürke őszbe.