A hatalmat birtokló hatalma megtartásához alapvetően háromféle eszközt használ:

1. szimpátiát kelt, amivel elnyeri a tömeg rokonszenvét és bizalmát
2. az őt hatalomba tartani képes kritikus tömeg érdekei szerint irányít
3. kényszert alkalmaz

Szimpátia

A szimpátia az uralkodó iránt emberi arcának megmutatásával kelthető fel. Ha öröklött a státusza, ez könnyebb, hisz törvényben rögzített hatalmán mit sem változtat, ha közvetlenségével, fesztelenségével, nyíltságával, netán apróbb hibáinak elismerésével rokonszenvet kelt. Leereszkedik a nép közé, és ezzel is bizonyíthatja nemes erényeit, az összetartozás magasztos eszméjével elhomályosítva a származásból eredő különbségeket.
Ha romantikus alkat, hősi tettekkel is gazdagíthatja profilját, de ez koránt sem kötelező. Nem úgy, mint a nép egyszerű fiánál, akit csodálatos képességei, vitathatatlan tehetsége emelt méltó helyére. Utóbbinak hatalma megszerzése is fordulatos történet, általában forradalom, vagy valamilyen vész, melynek fenyegető réme kényszeríti vezető szerepre. Jól áll neki a szerénység, és esetleges egyszerűsége – ad absurdum faragatlansága – kifejezetten bocsánatos, mondván: csak semmi manír, szimplán magát adja. A nép nyelvén beszél, nem ritkán azért, mert máshogy nem tud.

Furcsa mód a nép egyszerű fia könnyen lesz diktátor, mert beleszeret szerepébe, és nehezen válik meg tőle. Ráadásul ekkor kialakul a rettegés attól, hogy körülötte nála nagyobb forradalmárok is lehetnek, akik az ő székére aspirálnak, így azok politikai vagy konkrét gyilkolászása is napirendre kerül. A diktátornak nincs törvénybe foglalva személyes hatalma, ezért mindig erőt kell mutatnia, ha a véget – legalábbis az ő uralkodásának végét – sejti. Stabil, hosszan működő diktatúrákban a diktátori szerep öröklődhet, ami a hatalmi berendezkedésnek monarchikus jelleget kölcsönöz.
A diktátor iránti szimpátia ritkán őszinte. A felé irányuló pozitív gesztusok inkább a megszokáshoz való ragaszkodásból, és a félelemből táplálkoznak. A diktátor magát nem gondolja diktátornak, és „rajongói” is inkább messiásként tekintenek rá. Ha a diktatúra keretei kiszámíthatóak, egy idő után az elnyomott tömegben is kialakul egyfajta társadalmi apakomplexus.

A demokráciában is fontos faktor a szimpátia. A választópolgárok többsége nem a programok, értékek, vagy az eszmei megalapozottság mérlegelésével voksol. Megnézi a fotókat, egy tévéinterjút, elolvassa az újságot és megkérdezi szomszédját. A kiindulópont mégis saját elfogultsága, mely családja múltbéli tortúráitól nagyban függ. Ezt kis mértékben befolyásolhatják a kampányban elhangzó ígéretek, melyek nagyívű egzisztenciális és morális fellendülésről biztosítanak. Ily módon a választáson induló politikus a megfelelő kulcsszavak minél szenvedélyesebb ismételgetésével célhoz érhet az ő oldalához tartozó „klub” tagjainál – feltéve, hogy külső, valamint verbális adottságai szimpátiát keltenek. A tartalmi kérdés másodlagos, elég annyit elhinni, hogy jobbat és ügyesebben akar tenni, mint elődei.
A demokrácia nagy hátránya az elhasználódás. A jó stratégiával megszerzett hatalom pár évre (nálunk négy) viszonylagos nyugalmat biztosít, de már az első pillanattól lehet vágni a centit, hisz előbb-utóbb eljön ismét a megmérettetés ideje. Ekkorra már eredményeket kell mutatni, igazolni, hogy nem volt hiábavaló a mandátum. Csak úgy, mint a hatalomba kerüléskor, a politikusnál itt is fontos a szimpátia, amivel kellő hitelességet kölcsönözhet a ciklus végén esedékes számvetéshez. Aki ellenzéki volt, kicsit jobb helyzetben van: hivatkozhat arra, hogy valós, operatív hatalom híján eddig csak a jogos kritizálás esélye adatott meg, és megígérheti, hogy a szimpatikus, szakértő hatalom etalonja lesz, amint bizalmat kap a kormányzásra. Ha már minden szereplő volt valaha kormányon, csak a kollektív feledékenységben bízhatnak – és persze a saját oldalukon újabb, szimpatikus résztvevők felbukkanásában.

Bár a demokrácia keretei nem teszik szükségessé, a hatalomba jutott politikusok – vagyis az úgynevezett elit – viselkedése sokszor hasonlít az öröklött státuszú uralkodókéhoz, vagy a népi forradalmárokéhoz. Talán valamilyen mintakövetés lehet mögötte, ahogy a néphez leereszkednek, arisztokratikusan elkülönülnek, vagy épp sajátos kontextusba helyezve forradalomról szónokolnak. Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak – tartja a mondás, és mintha ennek lenne egy politikusi olvasata is, valahogy így: ha a hatalmad van, tégy is úgy. Még az sem kizárt, hogy ezzel nosztalgiát, azon keresztül pedig szimpátiát akarnak kelteni. Az erő, a határozottság komoly vezetői erények, és a választó könnyebben kötődik az ilyen erényeket mutató karakteres szereplőkhöz, mintsem megterhelő gondolatisággal sújtott eszmékhez, ideológiákhoz. Tehát a demokrácia a szimpátia forradalma.


A tömeg érdekei szerinti irányítás

Kézenfekvő megoldás a hatalomban maradásra, ha az irányítás a nép szájíze szerint történik. Viszont logikusan adódnak a következő kérdések: mit akar a nép, illetve amit akar, az mennyiben előnyös neki.

Annak kiderítése, mit akar a nép, látszólag egyszerűen technikai probléma. Főleg ha nem foglalkozunk azzal, hogy a nép mint olyan, merő absztrakció, hiszen egymástól sok szempontból eltérő emberek összessége alkotja. Így tehát csak egyszerű kérdést feltéve lehet értelmezhető válaszra számítani. A választási programok, a népszavazási kezdeményezések, a nemzeti konzultáció mind úgy fogalmaznak, hogy a felvetés könnyen visszavezethető valamilyen közhelyes evidenciához. Például: Akartok-e jól élni? Szeretnétek-e szabadok lenni? Akartok-e több hatalmat? Zavar-e titeket, hogy más gazdag, míg ti szegények vagytok?
A kormányzó hatalom ügyes kommunikációval képes kicsikarni a neki tetsző választ, és elhitethetni a néppel, hogy minden az ő akarata szerint fog alakulni. Ez maga a populizmus; a tenisz nyelvén szólva amolyan szerva-röpte játék, célszerű interakció, melyben az egyik félnek szinte csak statiszta szerep jut.

A bökkenő csak az, hogy ha a nép elégedetlen, akkor hajlamos az uralkodó elitet hibáztatni, és követelni annak távozását. A demokráciában a populizmus kártyája ekkor az ellenzék kezébe kerül, és simán ki is játszhatja, mert az antielitizmus minden krízishelyzetben népszerű. A bűnösöket meg kell büntetni, és a hatalmat a nép kezébe kell helyezni – mondják – és eztán minden meg fog változni. A valóságban ez sosem történik meg, legalábbis a változás tekintetében. A visszamutogatás, bűnbakkeresés ideig-óráig elvonja a figyelmet a struktúra fennmaradásáról, utána pedig külső okokra, hatalmi vagy financiális magyarázatokra támaszkodva marad minden a régiben.

És mi lenne, ha tényleg a nép döntene? Ez tényleges hatalom koncentrálását lehetetlenné tenné, de az elitnek ettől nagy szerencséjére nem kell tartania, mert a rendszerünk összetett és elavult. A gyakorlatban való működtetése folyamatos döntéshozatalt tesz szükségessé, és a demokrácia mai formájában a polgároknak csak arra ad módot, hogy kiválasszák, kik lesznek a döntéshozók. Az állam működtetése bonyolult, és ez elég oknak tűnik ahhoz, hogy az úgynevezett politika távol tartsa a választópolgárt a konkrét döntésektől.
Sajátos logikai láncolatban kapcsolódnak össze a demokrácia elemei: Adott a nép, ami bölcs, tehát nem hozhat rossz döntést. Kiválasztja a politikai étlapról a legvonzóbb ajánlatot, vagyis képviselőket delegál. Mire is? Annak a feladatnak az elvégzésére, amit választási kampányban hirdettek. (Mint azt utólag megtudjuk, ezt is nem lett volna szabad komolyan venni, hiszen „a kampányban bármi elhangozhat”.) Ezek után megalakul a kormány, és elkezdi működését egy valójában tökéletesen ismeretlen recept alapján.

Ilyen szempontból a demokrácia pont fordítva működik, mint a való élet. Vegyük például a színházat. Ha be akarnak mutatni egy darabot a Broadway-n, a producer és a rendező kiválasztja a játszani kívánt darabot. Ezt követi a casting, vagyis a válogatás hosszú folyamata. Itt dől el, melyik szerepre melyik színész a legrátermettebb. Szigorú szakmai követelményeknek kell megfelelni, és az egyéni tehetség mellett a közös munkára való képesség is sokat nyom a latban. Aztán a tökéletes szereposztással elkezdődhetnek a próbák, ahol már rég nem az a kérdés, valaki valamit meg tud-e csinálni, sokkal inkább az, hogy hogyan.

A politika ennek jóformán az inverze. A szereplők maguk szerzik a darabot, de a szöveget még előadás közben is állandóan átírják. Egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek az a szerep jut, amire a legalkalmasabb, hiszen a válogatás szűk körben, és úgynevezett politikai szempontok figyelembe vételével zajlik. Próba nincs, csak előadás, és sajnos csak közben derül ki, hogy az egész mennyire pocsék, és milyen elképesztően sokba került. Mindennek tetejébe egyáltalán nem szórakoztató.

A politikában nincs garancia semmire, kivéve a négyévenkénti szavazást, ahol a nép ismét megpörgetheti a kereket a demokrácia rulettasztalánál.

A tömeg érdekei szerinti irányításról tehát elmondhatjuk, hogy egy olyan jelenség, amire unos-untalan hivatkoznak, de a gyakorlatban még senki sem látta. Úgyhogy a kérdés, hogy amit a nép akar, egyáltalán mennyire előnyös a népnek, mindaddig megválaszolatlan marad, míg létre nem jön egy olyan rendszer, ami szondázni, értelmezni és alkalmazni tudja az akaratát.


A kényszer

A hatalom megtartásának legnyersebb formája a tömeg nyílt elnyomása. A hivatkozási alap olyan elv vagy ideológia, aminek érvényesülése természetesen népérdek. A diktatúrában a nép kiskorúsított, korlátozott képességű entitás, vagyis felülről kell meghatározni létezésének kereteit. A diktatúrák cinikusabb változatai ennek ellenére a néptől származó felhatalmazásra hivatkoznak, és ennek hangsúlyozását szóhasználatukkal is alátámasztják. (Például a kommunista rezsimek világszerte nevezték/nevezik magukat népi demokráciának.)

A demokráciában is elővehető a kényszer eszköze, ha valami a fennálló rendet veszélyezteti. Egy természeti katasztrófa, kisebb zavargások vagy pár terrorcselekmény elég ahhoz, hogy központilag csökkentsék a tömeg szabadságát, korlátozzák jogait. Ebből a szempontból az utóbbi idők leghatékonyabb találmánya a terrorizmus elleni harc. Erre hivatkozva mértéktelenül és korlátlanul lehet ellenőrzés alá vonni polgárokat – akik mind potenciális terroristák –, sőt cégeket, intézményeket is. A többség érdeke a biztonság, ami előbbre való, mint az egyéni szabadság. Ki vitatkozna ezzel az állítással, ha saját maga, vagy családja biztonsága lenne a mérleg egyik nyelvén, a személyiségi jogai pedig a másikon?
A demokráciában létező kényszer csak annyiban különbözik a diktatúrában megvalósuló gyakorlattól, hogy más a motiváció. A diktatúra politikai és ideológiai érvekkel operál, a demokrácia szószólói pedig személyes létezésünk fenyegetettségére hivatkoznak.

A kényszer vektorai a diktatúra felé mutatnak, ahogy a szabadságéi az anarchia felé. A demokrácia minőségét éppúgy meghatározza az aktuális vezetők szabadsághoz való viszonya, mint a diktatúrában a diktátor kényszerhez való hozzáállása. Így lehetséges, hogy egy demokrácia diktatórikusan, a polgárai számára kényelmetlenül, esetleg fenyegetően működik, míg egy is diktatúra lehet engedékeny, elnéző, vagy akár védelmező és szociálisan érzékeny.

A kétféle hatalomgyakorlási szisztéma közötti eltérésre, nevezetesen arra, hogy egy demokráciában van törvényes mód a hatalom leváltására, épp az autoriter módon irányító szokta felhívni a figyelmet. Ezt jobbára akkor teszi, mikor antidemokratikus viselkedésére nincs magyarázat. Sajátos módon a demokrácia keretei megengedik, hogy a hatalom birtokosa finoman a diktatúra felé tolja működését, miközben formailag minden demokratikus kritériumnak megfelel.
A kérdés persze az, hogyan képes átmenteni a hatalmát a demokrácia játékszabályai szerint egy 'autoriter demokrata'? A politikai harc ebben a stádiumban egyrészt a paragrafusok szintjén zajlik (tehát a válasz lehet az alkotmánymódosítás, a választási törvények és szabályok átszerkesztése), másrészt a PR szintjén, vagyis kampányok és erős médiatevékenység útján. A mechanizmusban az igazságnak, vagy a logikának csak látszat szerepe van, mert valójában hitviták és szimpátia kampány folyik a státuszok megtartása vagy újraelosztása érdekében. A demokrácia ilyen formában való működése könnyen kelti a választópolgárban azt az érzést, hogy nincs más választása, mint beállni valamelyik táborba, akár változást akar, akár a fennálló hatalom folytonosságát. Ha nem vesz részt a folyamatban, akkor pedig technikailag a többségi akaratot támogatja.

A politikai szótár szűkösségét jelzi, hogy megannyi kényszerhelyzetre nincs kifejezés. Nyugodtan lehetne bővíteni a 'választási kényszer', 'alkotmányos diktatúra' vagy 'jogi autokrácia' szópárokkal, amik éppenséggel a diktatúrába hajló demokrácia jelenségeit írnák le.