I. Nehéz rész
(Lusta és fáradt olvasónak irány a II. rész)

Mint rulettasztalnál a zsetonok a különféle mezőkre, úgy kerülhetnek a tétek különböző hipotézisekre, és bármelyik kombináció is érvényesül, arra impozáns várat építhetünk. A vallás, a tudomány, ideológiák és identitások végtelen variációja építhető össze olyan valósággá, amiből kitekintve minden más konstrukció csak légvárnak látszik. Ilyen várakban csücsülünk, és ez ügyben én sem vagyok kivétel. Most viszont kísérletet teszek, hogy gondolataim lepedőit összekötve leereszkedjek a valóság talajára, körüljárjak kicsit, és megvizsgáljam a fenti tétel igazságtatalmát.

A születési anyakönyvi kivonatom szerint igazoltan világra jöttem, ráadásul több rokonom is megerősíti ennek megtörténtét. Én magam nem emlékszem, de elfogadom, mert szükségem van erre a munkahipotézisre. Ezt alátámasztják további emlékek, fényképek, személyes beszámolók, sőt hangfelvételek is. Ezek alapján állítható, hogy kezdőponttal rendelkező földi létezésem szokványos gyermekkorba torkollt, aminek túlélését azután bekövetkező ifjú- és felnőttkorom bizonyítja. E stabilnak tűnő láncolat folytonosságát mint újabb munkahipotézist, feltételezem. Egyik végén ott feszíti a láncot dokumentált születésem "ténye", a másik végén pedig ülök egy szobában, és ezt a szöveget írom. A kettő közti szakasz profán elnevezése: élet. Egyetlen objektívnak tartott tulajdonsága az idő, amíg tart.

Van egy ténynek kezelt állítás, mely szerint élt egy Einstein nevű férfi. Szerinte idő és tér külön-külön nem létezik. Ezt a munkahipotézist elfogadva odatarthatom életem mellé hipotetikus téridő mérőszalagom, ami megmutatja annak kiterjedését. Az eszköz egy csomó számot mutatna, de ennek egyelőre csak az időben meghatározott részét tudnám értelmezni. (Másik munkahipotéziseken alapuló világban azt mondanánk: valaki szép kort élt meg, mérföldekre jutott, vagy szegényke alig élt pár millimétert.) Az idő és a tér közti összefüggést a sebesség fogalmán keresztül tudjuk legjobban kifejezni, ami azt sejteti, hogy egymás nélkül nem létezhetnek. Einstein azonban makacsul összeragasztotta őket, és a téridő gondolatával fülünkbe ültette a bogarat, mondván, nincs is értelme térre és időre állandó megmérhetőként tekinteni, mert a sebesség függvényében mindkettő relatív. Akkor tehát a téridő mérőszalag méretet, időt és sebességet is kéne mutasson.

Hogy vizsgálhatjuk az élet idejét? A  vizsgálat, még ha nagyvonalúan hanyagolja is a születés előtti és a halálon túli idő és érzékelés problémáját, e szűkített keretek közé szorítva is további munkahipotézisekre van szükség. Az érzékelés minősége nagy hatással van az idő érzékelésére. (És a tér érzékelésére is - tenné hozzá az állítólagos Einstein, ha itt ülne mellettem.) Vagyis az érzékelő állapota is befolyásolja, mit érzékel. Másmilyen az álomban, részegen, szerelmesen vagy a halál közelében az idő és a tér kiterjedése. Amikor rövidnadrágos óvodásként nem tudtam hazamenni, mert kapukulcs híján kívül rekedtem egy tízemeletes panelház ajtaján, érzékelt valóságomban torzulás következett be. Az idő megnyúlt, a tér áthatolhatatlanná vált, és szinte biztosra vettem, földi pályafutásom a vége felé közeleg. Ha akkor vízipisztoly helyett egy téridő mérőszalag lapult volna a zsebemben, módosult tudatállapotomban irtózatos számokat olvastam volna le róla. Vagy mégsem?

Az egyik hipotézis az állítja, amit érzékelek, az a valóság. Vagyis ha valami nagy, sokáig tart, vagy épp elillan, parányi, akkor az maga a tény, amit letapogattam érzékszerveimmel. (Az időt vajon melyik szervem érzékeli?) Ebben a feltevésben a dolgok akkor is vannak, ha nincs róluk közvetlen tapasztalatom, vagy akár nem is tudok róluk. A tények tőlem függetlenül létezők, vizsgálhatók és többé-kevésbé megismerhetők.

A másik hipotézis szerint a valóság az, amit érzékelek. Ez a feltevés egyrészt magában foglalja a lehetőséget, hogy minden, amit nem érzékelek, valójában nincs is. Másrészt az érzékelésem tartományában lévő dolgok úgy, és annyira vannak, ahogy és amennyire érzékelem őket. A tény fogalma ebben az esetben csak a szubjektumon keresztül létezik.

Ráadásul hála a kvantumfizikának, már egy olyan összefüggéssel is számolnunk kell, hogy a megfigyelés befolyásolja a vizsgálat tárgyát. Az akarat új elemként lép be a rendszerbe, mint valóságteremtő erő.

Amikor a valóság ennyire megragadhatatlan, egyet hátra kell lépnünk a gondolkodás során. A stabil pontot keresve adódik a kérdés: ki az az én, aki meg akarja ragadni a valóságot?

Pszichológiai kísérletek szerint az én és a külvilág a korai gyerekkorban válik szét, onnantól számolhatunk érdemben éntudattal. Én és külvilág külön-külön való létezése azonban ismét csak munkahipotézis. Amíg nem bizonyítja be nekem valaki, hogy nem csak én vagyok az egyedüli létező, addig okom lehet ezt gondolni. Nincs olyan kikapcsolt állapota az énnek, amire biztosan alapozva állíthatnám, a külvilág akkor is létezik, ha én nem. Lehet, hogy csak képzelem, kitalálom, és kivetítem mindazt, amit külvilágként érzékelek.

A külvilág felől nézve az én létezése szintén kérdéses. Az én mint önálló entitás, korlátozottan értelmezhető. Nem választható le a genetikai örökségétől, a fogantatástól a testet érő impulzusoktól, a fizikai és a szociális környezetétől. Ha mindezeket mégis hagymahéjszerűen lefejtenénk, a testben megnyilvánuló ént nem biztos, hogy sikerülne azonosítani. Az én időbeli kezdetét például a reinkarnáció nevű munkahipotézis elmossa, végét pedig az emlékezet, és a testben létrehozott alkotások fennmaradása meghosszabbítja. Egyesek szerint létezik még egy úgynevezett sejtemlékezet is. Ez hordoz bizonyos, generációkon átnyúló információkat, és élményeket, traumákat, történelmi tapasztalatokat képes átörökíteni.

Akár az én, akár a valóság önálló létezéséről van szó, láthatóan hagyatkoznunk kell számos munkahipotézisre. Viszont akkor járunk el kellő alapossággal, ha a kettő közti akciót is megvizsgáljuk. Már érintettem, hogy a megfigyelés alakítja az érzékelt valóságot (kvantumfizika). A valóság pedig hat az énre, aki megfigyel (pszichológia). Szellem Einstein bár kissé elbóbiskolt, most feleszmél és oldalba bök: Ahogy a tér és idő a sebesség függvénye, úgy az én és a valóság pedig az akcióban válik értelmezhetővé. És talán igaza is van. A cselekvésben én és valóság egyszerre nyilvánul meg, a létezést maga az akció generálja. Ez a sajátos összefüggés hatja át az említett bohókás öregúr különös gondolatát arról, hogy anyag és energia valójában egy és ugyanaz.

Ahhoz, hogy bármiről kikezdhetetlen állításokat fogalmazzunk meg, legalább egy stabil pontra szükség van. Ironikus módon ez a mozgás, a változás. Nincs a világegyetemnek olyan pontja, ami ne változtatná a helyét, és nincs olyan gondolat sem, ami ne sugározna, bomlana és alakulna át létezése során. Az időn áthaladó valóság anyagi és szellemi formái csak ideiglenesen levert cövekek, átmeneti munkahipotézisek által ragadhatók meg. Ezekkel azonban csak olyan pillanatfelvételeket készíthetünk, amik épp az egyetlen változatlan tulajdonságát hagyják figyelmen kívül: hogy áthalad az időn.

Ahogy a szél, úgy az idő is a mozgásában nyilvánul meg. Az vitatható milyen gyorsan, de halad a múlttól a jövő irányába. Önmagában megismerhetetlen, de a körülmények utalnak létezésére. Éppoly nyughatatlan, mint az anyag és a gondolat. Ami tehát bizton állítható: az idő sebessége létezik.

II. Gondolatkísérletek

1.

Bezárunk hat embert egy szobába, amiben mindössze egyetlen tárgy található. Az emberek nem ismerik egymást, a világ különböző pontjairól érkeztek. Eltérő az anyanyelvük, és különböző vallásúak. Három nő, három férfi. Kettő fehér, kettő fekete, kettő ázsiai. Akkor jöhetnének ki a szobából, ha az alábbiak közül kettő teljesül:

- megegyeznek, mi a neve a tárgynak

- használják a tárgyat

- megegyeznek, melyiküké legyen a tárgy

A tárgy pedig lehet: egy géppisztoly, egy táska pénz, egy csomag varázsgomba, egy tabletta, ami az életet duplájára hosszabbítja, egy óvszer, egy üveg whiskey, egy méreggel teli fiola.

Mi lesz a tárgyakkal és az emberekkel?
Minden esetben kijutnak-e a szobából?

2.

Egy veszélyes vírus szabadul el a világban. A pénzmozgással terjed, de nem csak a fizikai bankjegyekkel és érmékkel, hanem digitális formában is. Minden tranzakció egy évvel rövidíti az azt indító ember életét.

Túléli-e az emberiség?
Milyen módon működhet tovább a világ?
Hogy menne az átállás a pénz nélküli rendszerre? Keresnék az ellenszert?

3.

Egy gyorsan terjedő vírus szabadul el a világban, ami nem halálos, de krónikus betegségben szenvedők halálát okozhatja. E miatt világszerte korlátozzák az emberek mozgását és munkáját. Szinte nullára lassul a világ gazdasága, így tömegek vesztik el bevételeiket, és bizonytalanná válik egzisztenciájuk.

Összemérhető-e az egészségügyi és a gazdasági kockázat?
Mennyi ideig tartható fenn egy ilyen állapot és milyen áron?
Van-e visszaút a korábbi működés irányába?