Minap a munkahelyemre tartva úgy döntöttem, sétálok egy kicsit. Nem szorított az idő, és vonzott a lehetőség, hogy a kora őszi napsütésben gyalog tegyem meg a budai lankák árnyas utcáin át vezető utat. Így hamarabb leszálltam a villamosról, és egy kevésbé forgalmas kerülőútra térve kezdtem bele rögtönzött mini El caminomba. Tökéletes alkalom tennivalóim lajstromba vételére és gondolataim mozaikkockáinak elrendezésére. Az élet nagy kérdéseire való helyes válasz megtalálásához a Szent Jakab út bizonyára alkalmasabb, de én most beértem kevesebbel is. Élveztem a hogy a fák lomjai közül elő-elő bukkanó napsugarak időnként felhevítik fedetlen főmet, megtörve vagy lassítva annak belső működését. Aztán békésen tovább lépdelve ismét árnyékba érek, és a zselévé olvadt gondolatok új formákat öltve újra összeállnak fejemben.

Erről eszembe jutott, talán nem lehet véletlen, hogy a legnagyobb elmék a mérsékelt vagy hűvösebb vidékek szülöttei, és még ha megtehették volna is, ritkán költöztek az Egyenlítőhöz közelebb munkásságuk kiteljesítése céljából. A hőség lustává és bizonyos értelemben gondttalanná tesz. Nem kedvez a korszakalkotó elképzelések kibontakzásának, sőt a meleg sok napsütéssel párosulva kifejezetten akadályozza azt a fajta szenvedést, aminek mibenlétére irányuló intellektuális erőfeszítései révén nagyszerű művekkel ajándékozta meg magát a homo sapiens. Na jó, de mi van a görögökkel? Nekik aztán tényleg kijut a napfényből, és micsoda gondolataik születtek mégis!

Ekképp okoskodtam, amikor egy forgalmas kereszteződéshez értem. A gyalogátkelő lámpája nem üzemelt. Éllettelen, szürke embersziluettjeit vizslatva tanakodtam, hogyan tovább? Körbenéztem. Az autók jelzőlámpája és merőleges zebrához tartozó lámpa működött, így nem kételkedtem, hogy azok mégha indirekten is, de megfelelő iránymutatást nyújtanak a továbbiakra. Ismét rátévedt tekintetem a rossz jelzőlámpára. És az abban a pillanatban csodák csodájára feltámadt, egyértelmű eligazítással szolgálva: PIROS! - vagyis maradjak veszteg.

Lehet, hogy az árnyas utcasarok tette, hogy ismét megélénkültek gondolataim. Nem ilyen-e ez az egész Európa nevű kontinens, töprengtem, és rajta az a szűkebb körű klub, melynek mi is tagjai vagyunk? Egy bizonytalan szándékú vidék, melynek határán szürke jelzőlámpa szimbolizálja a határozatlanságot azzal szemben, aki belépne? Aki úgy érzi, nincs igazán veszteni valója, a szürkét zöldnek is láthatja (tudományosan bizonyított, hogy a hangulat befolyásolja a színlátást) és egyszerűen továbbmegy, aki pedig a szabálykövető magatartás híve, tájékozódni próbál. Végtére is a 'nem piros' több mindent jelenthet, például azt is, hogy a lámpa nem működik. Azonban amikor felvillan a piros, akkor kiderül, hogy eddig zöld volt, csak nem látszott. A tétlenség vagy a megfontoltság viszont a sikertelenség okozója is lehet, hisz amíg a szürke lámpa jelentésén morfondírozunk, az bármelyik pillanatban pirosra válthat, ahogy ez meg is történt. Velem is, Európával is. Itt állunk egy hibával szemben. A kérdés az, hogy vajon a hiba a lámpában, vagy a mi gondolkodásunkban van? Vagy akár mindkettőben? És ki mondja meg, melyik az igaz?

A lámpa kialudt, én átmentem a túloldalra, és a tűző napon elillantak gondolataim. Egészen addig, míg később egy hűtött szobában ez az egész megint eszembe nem jutott...