Tünet
 

Válságban élünk. Mióta? A felszínes sajtó szerint 2008 óta. A Lehman Brothers hírhedtté vált, és neve már azok számára is egyet jelent a világ gazdaságán végigsöprő válság kirobbantójával, akiknek a tőzsdéről vagy tőkepiacról legfeljebb homályos, távoli elképzelései vannak. A virágzó kapitalizmus levesébe beleköpő testvérek ténykedéséről igazából vajmi keveset tudunk, de abban igen nagy a konszenzus, hogy rossz fát tettek a tűzre. A tágabb szempontok és a mélyebb összefüggések elemezhetők ugyan, de már unalmas szócséplésnek bizonyulnak, amivel a szenzációra ugró média alig foglalkozik. Ez jó a közönségnek, hiszen ugyanezen csatornák a bajra instant fájdalomcsillapítóként olcsó szórakozást biztosítanak számukra, és jó a gazdasági rendszert működtetőknek, mert a bűnbakok megnevezése után tovább folytathatják kártyaváruk építését – ráadásul mindent elkövetnek azért, hogy eme építmény atombiztos erődnek tűnjék.

A tények és a valódi okok mindeközben feltáratlanok maradtak, vagy ha szóba is kerültek, elsikkadtak. Lehmanék – és a hozzájuk hasonlók – kiállítása a játékból látszólag rendet teremtett, de a játék a maga szabályaival nem kérdőjeleződött meg.


A törvény evolúciója

Számos tudományág felismerte már az állatvilág és az emberi társadalmak közti analógiákat.

A csoportban élő állatok a biztonságért, vagy a táplálékszerzés hatékonyságának növelésére érdekközösségekbe tömörülnek. A szűkebben értelmezett cél az egyedek, a tágabban értelmezett pedig a faj fennmaradása. Az állatok viselkedéséért a természet a felelős: a tudomány jelenlegi álláspontja szerint genetikai mutációk sorával tette lehetővé azt, hogy az egyed tulajdonságai az említett célt hatékonyan szolgálják.

Az ember mint öntudattal rendelkező lény, kívül került a klasszikus értelemben vett természeten. Filozófiai kérdés, hogy ha az ember a természeti folyamatok során fejlődött olyanná, mint amilyen ma, akkor az emberi alkotások nem tekinthetők-e éppúgy a természet részének, mint az állat- vagy növényvilág termékei? Tisztán evolucionista szemszögből nincs különbség, a teremtés pártján állókéból viszont nagyon is. Vagyis a határvonal létezésének állítása már önmagában is hiten alapuló egyéni döntés.

Akárhogyan is történt, az ember létrejött, és rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy magát a környezetétől külön szemlélje. A túlélésre, a faj fennmaradására való törekvése biológiailag kódolt, de öntudata ezzel ellentétes viselkedésre is képessé teszi. Az erkölcsi szempontok, elvek, eszmék annyira komplex rendszerét építette fel, amiben az állatvilágból örökölt biológiai parancsok csak szigorú keretek közt, vagy egyáltalán nem érvényesülhetnek. Ha ezt nevezzük civilizációnak, akkor ez a fogalom akár a természet ellentétpárjának is tekinthető.

A növények és az állatok túlélési eszközeivel az öntudattal rendelkező ember is él, sőt tovább tökéletesítette. Így a megtévesztés, a manipuláció, a szimbióta vagy parazita kapcsolat az emberi közösségek szintjén is megvalósult. Ahogy a többsejtű élőlények sejtjei közti viszonyrendszert a genetikai kód határozza meg, ehhez hasonlóan az emberi társadalom is megalkotta a saját kódjait, törvényeit, amik a hierarchiát állandósítják, egyéneket vagy csoportokat hoznak kivételezett helyzetbe, hosszabb-rövidebb szövetségeket, érdekközösségeket generálnak, vagy akár alapjául szolgálnak diktatórikus és kizsákmányoló rendszereknek. A törvény kódja egy bonyolult érdekrendszer hálózatot kell összefogjon, és ezt meg is teszi a rend és a rendszer fennmaradása és működése érdekében.

A természet törvényei nem változnak, hiszen fizikai, biológiai, biokémiai folyamatokon alapulnak. Az ember alkotta törvények viszont időről időre módosulnak. Változásuk a hatalmat gyakorlók (ritkábban a tömeg) akaratát, valamint a kor ideológiai vagy technológiai körülményeit követi.

Világosan látszik, hogy egy komplex rendszer törvények nélkül nem képes a működésre. A társadalom sejtjei tudattal rendelkeznek, ami önálló gondolkodást, döntést, cselekvést tesz lehetővé. A törvény ezen egyéni szabadság szűkítését, korlátozását jelenti, és az ember mint közösségi lény, az együttműködés érdekében hajlamos a szabadságát feláldozni.

De miben áll az emberi törvények kényszerítő ereje?

A tökéletes eszköz

Egy hatalmi rendszer bármilyen eszme vagy ideológia mögé is bújik, a fennmaradás az elsődleges célja. Ehhez felhasználja törvényeit, ráadásul a törvény cél és eszköz egyszerre, hiszen avval, és annak megtartására hivatkozva akarja irányítása és ellenőrzése alá vonni a tömeget.

Az emberek leghatékonyabban a félelmen keresztül irányíthatók. Bár a félelem állítólag kifejezetten emberi tulajdonság, könnyen közös nevezőre hozható az állati ösztönökkel. Az uralkodó félelme a hatalomból való kikerüléstől, a vagyonos félelme az elszegényedéstől, a kisebbség félelme a többségtől nem más, mint előrevetítése a falkában betöltött előnyös pozíció majdani elvesztésének. Maga a konfliktus állati örökség, csak annak perspektivikus szemlélete emberi. A félelemnek, e rendkívül erős lelki mechanizmusnak a stimulálása a tökéletes manipuláció alapja. A félelem felkeltésével befolyásolható az egyén viselkedése, a közös félelmek táplálásával pedig akár óriási tömegek is irányíthatóvá válnak. Az egyéni félelmek szinkronizálására csupán egy egyszerű elemre van szükség: a félelem közös forrására.

Az emberiség történetének hajnalán a természet volt a félelem közös forrása. Inkább ellenfél, mint ellenség. Erői megregulázhatatlanok, és messze az ember képességeit túlhaladóak voltak. Ezért tartoztak az ember feletti szférákba, onnan hatottak áldásként vagy csapásként. A megmagyarázhatatlant és legyőzhetetlent célszerű volt megszemélyesíteni, istenné tenni. Egyrészt azért, mert így könnyebb volt hozzá viszonyulni, elfogadni a létezését, másrészt a közösség irányítója (kultúráktól függően varázsló vagy pap) számára is hasznos volt, hiszen az istenfélelemre támaszkodva hatalmat gyakorolhatott a többiek felett. A spirituális vezetőt felsőbb erőkkel való közelebbi kapcsolata legitimálta pozíciójában, amit a gyakorlati életre vonatkozó egyéb tudás kisajátításával erősített meg.

Az isteni eredetű erők mellett a rivális közösségek fenyegetése is a félelem közös forrása volt. Az elnyomástól, kifosztástól, katonai megszállástól való félelem összefogásra, és a közösség vezetője akaratának való behódolásra ösztönzött. Viszont amíg a törzsi társadalmakban egyértelmű volt a fenyegetettség miben léte, addig az állammá szerveződött közösségekben már a politika, a politikusok interpretációjától és döntéseitől függött mindez. A célok és motivációk annyira eltávolodtak az egyén érdekeitől, hogy a hatalom kényszerítő ereje kellett ahhoz, hogy a polgár mozgósítható legyen az állam érdekében. A kényszerítő erő felvállalt formában a törvényekben, kevésbé publikusan pedig manipulációs stratégiákban öltött testet. A jól bevált manipulációs eszköz, a félelem, és annak központilag definiált közös forrása, az ellenség, megtette a hatását. A hatalomgyakorlás fontos eleme lett az ellenségkép, függetlenül attól, hogy az valós és érzékelhető, vagy fiktív és láthatatlan.

A történelem során mindig meghatározta a hatalom, kivel vagy mivel szemben kell fennmaradjon. Amíg az uralkodó státuszát az isteni szférákból származtatta, ez elég volt legitimációjához. Ilyenkor az ellenség alatt egyszerűen minden olyan tényező volt értendő, ami az istenkirály hatalmának, vagy a köré épülő hitvilág parancsainak ellentmond. Ebben a tekintetben nem sokat változott a helyzet az ókor után sem, legfeljebb az egyistenhit elterjesztése leegyszerűsítette a képletet, és erős hierarchikus szervezetek, az egyházak létrejöttét tette lehetővé. A világról való minden tudás birtokosaiként, az erkölcsi törvények könyörtelen őreiként, és az Istennel való kommunikáció kizárólagos médiumaként rendkívüli befolyásra tettek szert.

A nyugati civilizáció történetében a középkorra jellemző, hogy az intézményesült egyház világi hatalmát az istentől származó legitimációra hivatkozva megerősítette. Támogatóit az élet utáni üdvözüléssel kecsegtette, ellenzőit ördöginek nyilvánította és üldözte, a más világnézetű népeket pedig egyszerűen barbároknak bélyegezte, amivel világos ellenségképet festett. Utóbbi hatalomtechnikailag is ésszerű lépés volt, hiszen így a kereszténység terjesztésének magasztos szándékával volt indokolható a gyarmatosítás, ami a nyugati hatalmak és az egyház vagyonának gyarapítását, továbbá helyzetük stabilizálását jelentette.

Az újkor ígérete

A felvilágosodás korának gondolkodói filozófiai, ideológiai alapon, a francia forradalom pedig az alapvető emberi jogok felől közelítve érvénytelenítette az egyháznak és felkentjeinek egyeduralmát. Bár a modern demokrácia alapelvei között szerepel az állam és az egyház szétválasztása, a politikának továbbra is fontos szereplője maradt az egyház. (Közfeladatok felvállalása mellett világnézetet, hagyományaiból eredő szertartásokat és az egyén személyiségébe integrálódó erkölcsi szabályokat adott a valláson keresztül, amikhez közösségi élmény párosult. Ezt az állam keretei közt csak ügyetlenül, igazságtalanul és diktatórikusan sikerült átmenetileg fenntartani, a kommunista pártállam égisze alatt.)

Az állam tehát az egyházról levált, de annak támogatásával, illetve támogatására számítva működik tovább. Az isteni forrásból eredő uralkodói felhatalmazás ugyan szimbolikusan megmaradt (pl. a modern nyugati államok alkotmányaiban, esküszövegekben), de már senki nem gondolja komolyan, hogy a hatalom mögött direkt módon isteni erők állnak. A tudomány fejlődésével megváltozott a világkép, és szükségszerűen új eszmék születtek. Világias értékrend bontakozott ki, aminek központjában a fejlődés, gyarapodás és a vagyon állt.

A nyugati államok fennmaradása ekkorra már nyíltan gazdasági kérdés: az olcsó munkaerőért, nyersanyagokért és piacokért folyt a harc, időnként erőszakos eszközökkel is. A növekedés egyetlen módja a területi terjeszkedés, és a gyarmatosítás volt. Egyensúlyi állapot a folyamatos érdekellentétek miatt nem jöhetett létre, vagyis állandóan háborús konfliktusokra kényszerültek a nagyhatalmak, amik mellé a kisebbek némi konc reményében szegődtek szövetségesül.

A félelem közös forrásai az országokban, népekben definiált ellenséges erők voltak, amik fenyegetése egybekovácsolta a közösséget. A nemzet fogalma a konfliktusok során felértékelődött, és a nacionalista érzések táplálásával el lehetett homályosítani a korábbi osztályellentéteket, így egyesítve egy ország erejét.

A feudalizmusból akár egyenes út vezethetett volna a monetáris alapon működő monarchiák felé, ha nem jött volna közbe az újkor, polgári forradalmaival, az ipari forradalommal és a fennálló politikai, ideológiai, világnézeti rendszereket megkérdőjelező, merőben új gondolatokkal.

A legismertebb a francia forradalom elve a szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez egy nagyon progresszív, és valójában máig meg nem valósult elképzelés. A korábbi lázadásoknál, felkeléseknél mindig a népet elnyomó uralkodó osztály jelentette az ellenséget, de annak legyőzésénél nem-igen láttak messzebbre a rendszert támadók. A francia forradalom ezzel szemben képes volt pozitív elveket megfogalmazni, amik nem pusztán valami megszüntetését, lerombolását célozták, hanem egy mélységesen humánus társadalmi viszonyrendszert vizionáltak a helyére.

Az elvek hanyatlása

Sajnos sem a francia forradalom, sem annak következményei nem voltak annyira humánusak, mint a zászlajukra tűzött jelszó. A nagyszabású elvek hétköznapivá zsugorodtak: a szabadság fogalma a kapitalizmus virágzásával leginkább a kereskedelem és piac kontextusában maradt meg, az egyenlőség és testvériség pedig a politikai mozgalmak közhelygyűjteményét gazdagította. Igaz, voltak vívmányok is. Például a polgári forradalmak kétségtelen eredménye a centralizált uralkodói hatalomgyakorlástól való elmozdulás a parlamentarizmus felé. E változás megalapozta azt a képviseleti demokráciát, amiben ma is élünk.

Látszólag minden a legjobban alakult: az uralkodói dinasztiák a nép kezébe helyezték a politikai hatalmat, vagy a parlamentáris rendszerrel együttműködésben gyakorolták. Mégis indokolt a kérdés, hogy ki rendelkezett tényleges döntési potenciállal, olyannal, ami az állam sorsát meghatározta?

Új érték, új rend

Az említett forradalmak után a politikai és gazdasági hatalom viszonya megváltozott. Az újkori kapitalizmus szabad teret engedhetett a tőke mozgásának. Az új gazdasági rendszer fejlődésének kedvezett a liberalizmus eszméje, ami a megelőző rendszereknél sokkal nagyobb szabadsággal ajándékozta meg az egyént, de egyszerre be is tagolta a kapitalista gazdaság értékrendszerébe azzal, hogy a tulajdont és a versenyt is szabaddá tette. A származásból eredő vagyoni különbségek, vagy a tőke szaporításához szükséges egyéni képességek eltérése nyilvánvaló egyenlőtlenséget okozott. Továbbra is osztályokra tagolódott a társadalom, vagyis az egyenlőség és testvériség elve kivitelezhetetlen idea maradt.

A valódi érték a prosperitás és a növekedés lett. Amíg az uralkodók befolyásukat csak területfoglalással vagy szövetségek megkötésével tudták növelni, addig a tőkének mindenféle nemzeti vagy politikai elkötelezettség nélkül kizárólag önmaga gyarapodásával kellett foglalkoznia, amire számos lehetősége nyílt. Mérhetetlen szabadsága révén nem kellett figyelembe vegyen semmilyen szociális vagy lokális szempontot, egyszerűen a hatékonyság logikája mentén működött, és működik ma is. A politika színházának színfalai mögött a tőkés érdekek remekül érvényesülnek. Például búsás haszonnal kecsegtető befektetésnek bizonyulnak a háborúk, majd az azt követő újjáépítés támogatása úgyszintén. Békeidőben is van bevétel: a hitelből finanszírozott államok garantálják a profitot, és mivel növekedési pályára kényszerülnek, az adósság egyre mélyülő csapdájába szorulnak.

Néhány ország ugyan értékes nyersanyagokkal rendelkezik, de többségük adóbevételekkel tud csak pénzhez jutni. Az állam költségeit és adósságát a lakosság kell megfizesse, vagyis annak irányítása elementáris érdeke mind a regnáló hatalomnak, mind a hitelezőinek. A politikai elit a jólétre, fejlődésre, növekedésre hivatkozik, a recesszió időszakában pedig a kilábalás szükségességére, az egyensúly megteremtésére. Ez viszont csak kommunikációs stratégia. Önmagában az állam többnyire képtelen a működésre, de ennek beismerése bukáshoz vezetne. Mivel a bukott oldallal szembeni politikai alternatíva mögött ugyanazok a tőkeérdekek jelennének meg, mint a korábbi elit mögött, ezért gyakorlatilag mindegy, milyen ideológiájú a politikai hatalom birtokosa.

A félelem közös forrása ebben a globális játszmában az egzisztencia elvesztése. Egyformán jelentkezik egyén és állam szintjén – e miatt mindkettő sajátos függőségi kapcsolatba kerül a tőkével. A látszat fenntartása érdekében viszont az állam nem lehet őszinte. A politika művészete manapság épp abban áll, hogy a választott vezetők a tőke nyomása mellett el tudják hitetni a tömeggel, hogy potensek és kompetensek, így elérik a választópolgár anyagi részvételét azért, hogy fenntartsák mind a saját, mind a tőke status quo-ját.

A tőke törvényei

Az állam tehát kényszerből, a tőke pedig természeténél fogva vallja a növekedés- és profitközpontú elveket. A tőke e kapitalista axiómákat az állammal és annak polgáraival elfogadtatta mint egyedül érvényes gazdasági törvényszerűséget, és ennek mentén sikerült az állam után a tömeget is rávenni a jövőbeli, még elő nem állított értékek hitellel való megterhelésére. Tökéletes béklyó, mely a manipuláció eredménye és forrása egyszerre.

A piac, a befektetők hangulata egy megjósolhatatlan valami, amitől családok, cégek, országok sorsa függ. Ma az egyén és az állam egyformán félhet a közös, láthatatlan ellenségtől, ami az árfolyamok ingadozásában, értékpapírok értékének nagymértékű mozgásában nyilvánul meg. De ez csak egyike a kapitalista gazdaság működéséhez szükséges számtalan félelemnek. A fogyasztás fokozására ösztönző reklámok például az egyénben azt az érzést táplálják, hogy kevesebb lesz a többeknél, amennyiben nem vesz meg valamilyen terméket vagy szolgáltatást. A cégek a riválisaikkal szembeni lemaradástól, és a már említett piaci bizonytalanságtól kell tartsanak. (Utóbbinak a hatásait az állam is érzi, és a cégekre kirótt növekvő adóterhekkel próbálja saját hiányát kompenzálni. Ez pedig leépítéssel, cégek felszámolásával járhat.) Az államnak is van mitől tartania: a régióba tartozó versenytársaktól, és attól, hogy a tőke nem jön be, vagy éppen elhagyja az országot. Ez utóbbi mára a gazdaságpolitika alapvető formálója lett.

A fenti példákban persze nem ellenségekről, hanem a „tisztességes, szabad piaci ellenfelekről” van szó. A kérdés csak az, hogy a sarokba szorított, ellehetetlenített egyén vagy közösség annak okán, hogy már egzisztenciálisan nincs vesztenivalója, nem fordul-e szembe ellenfeleivel? Nem fog-e mélyen gyökerező ösztöneire hallgatva nyílt agresszióval reagálni az őt szorongatók lépéseire?

A tőke és az állam, noha egymással sokszor ellentétesek az érdekei, ezen indulatok elkerülésére törekedve manipulálja a tömeget. A tőke fogyasztásfüggővé, divatkövetővé, egyszerűvé, lustává és szellemtelenné teszi az embereket, mert így könnyebb őket befolyásolni. A politika demagógiával, nagy célok lebegtetésével, rég elkoptatott eszmék sulykolásával, és aktuális ellenségképek fenntartásával alakítja őket a rendszer kezes bárányaivá.

A fejlődés réme

Tisztán látszik, hogy van, amitől az állam és a tőkések is félhetnek. Az olcsó vagy önfenntartó megoldások, az alternatív árucsere hálózatok, a decentralizált döntési folyamatokkal működő, önrendelkező közösségek mind a tőke és állam mai formában való szükségességét kérdőjelezik meg.

A nagy gazdasági vagy politikai rendszerekről való lekapcsolódás a technológia fejlődésének köszönhetően elérhető közelségbe került. Az interneten kialakulhatnak pénz nélküli, saját kreditrendszert használó érdekközösségek, ahol áruk, szolgáltatások, szabad kapacitások cserélhetnek gazdát. A világhálón keresztül gyors és hatékony alkalmazások optimalizálhatják a döntéshozatalt, erőforrás elosztást vagy bármilyen közösséget érintő probléma megoldását. Önálló energiaellátással rendelkező települések épülhetnek, és az ott lakók önellátó gazdálkodást folytathatnak, ha a klimatikus viszonyok ehhez kedvezőek.

A technológia fejlődésével persze a gazdasági szereplők is tisztában vannak, és lehetőségükhöz mérten igyekeznek a profitszerzés szolgálatába állítani. Támogatják a kutatásokat, de elképzelhető, hogy egy bizonyos szinten túl ellenérdekeltté válnak. Az ingyenes, vagy az olcsó, kis közösségek által termelt javak, a szabadon elérhető termékek tönkretehetik a tömeges fogyasztásból élő óriásvállalatokat. A fejlődés számukra csak akkor előnyös, ha nem veszélyezteti a nyereséget, tehát jól kontrollált körülmények közt zajlik. A tőke láthatatlan ellensége a kiszámíthatatlan kreativitás, valamint a decentralizált kooperáció. Az államot, mint a tőke működésétől függő szerveződést ugyanez az ellenség fenyegeti. Adóbevételektől esik el minden pénzforgalmat mellőző tranzakció esetén. Nem igazán érdekelt az őt kikerülő közösségek önállósodásában, és még ha használ is olyan zöld és alternatív fogalmakat, mint önellátás, fenntarthatóság vagy környezettudatosság, ezt a vállalatokhoz hasonlóan image építésre, kampánycélokra alkalmazza. (Csak e torz megközelítés magyarázhat pl. egy olyan cinikus ötletet, mint a szén-dioxid kibocsátás mértékével való kereskedés.)

Egy másik út

Az ellenségkép fenntartása, a félelemmel való manipuláció a társadalom működésébe mélyen beépült. A biológiai és technikai fejlődést alapul véve mégsem elképzelhetetlen, hogy a közösséget összetartó vagy mozgósító erők is megváltozhatnak egyszer. Lehetne másképp gondolkodni a hatalomról, azt nem ember és ember közé ékelve, hanem a képesség és tudás relációjában újrafogalmazva. Át lehetne irányítani az alkotó energiákat a legtágabban értelmezett közösség javát szolgáló tevékenységekre. Meg lehetne tenni az első tudatos lépést az emberi evolúcióban, hátrahagyva a hatalmi és lokális érdekek okozta megosztottságot, a tudatosan kreált ellenségképeket, a félelem vezérelte kényszercselekvéseket. Egy új alapokon felépített társadalmat lehetne tervezni, felmérve a képességeit, szükségleteit, és objektív szemszögből mérlegelni a lehetőségeit.

A tudomány eredményei biztos bázist adhatnának az emberiség gondjainak globális megoldására. Lényegében a szándékon, a cselekvőképes erők egyidejű megmozdulásán múlik a társadalmi átalakulás. A mai, pénz orientált szemlélet szerint az a cselekvőképes, aki tőkével rendelkezik, miközben a gyökeres változtatás szándékával általában a rendszer működése szempontjából súlytalan szereplők állnak elő. Ha ez a kettősség megszűnik, akkor nem lesz értelme sem látható, sem láthatatlan ellenségekkel fenntartani a félelmet, mert nem ez, hanem pozitív, építő erők motiválják majd civilizációnkat. A humanista szemlélet kiteljesedésében méltó feladatot kaphatna a tudomány és a technológia, végleg elszakítva egymástól a munka és az alkotás fogalmát.

A lehetőség adott. A megvalósítás felé konkrét lépéseket tehetünk, és csak egyvalami jelenthet igazi akadályt: a szabadságtól való félelem.