Föld bolygó, Európa, 2015. A kontinenst eddig soha nem tapasztalt méretekben árasztják el a közel-keletről érkezők. A tömeg többségében 20 és 40 év közötti férfiakból áll, de nők és gyerekek is vannak köztük. Amit eddig otthonuknak tudtak, abból egy valószínűtlenül erőszakos és fanatizmusáról hírhedt szervezet, mely államnak titulálja magát, egyre nagyobb területeket foglal el, miközben szenvtelenül tizedeli a lakosságot. Így nem maradt más, mint a menekülés. Az irány pedig a békés és gazdag, mesébe illő csodákat ígérő Európa.

Kezdődhetne így is az a disztópikus regény, ami a civilizált nyugat összeomlásával szórakoztatja olvasóit. Természetesen azokat az olvasókat, akik önnön fenyegetettségükről, a világvégéről, feltámasztott dinókról és ufó invázióról egyaránt szívesen olvasgatnak. A valószínűtlen dolgok ugyanis roppant szórakoztatóak, és a kellő borzongást előidézve egyben távol tartják a civilizált nyugati polgár legnagyobb ellenségét, az unalmat.

Kellemetlen hír tehát az írónak, amikor a Valóság bekopogtat hozzá, és lakonikusan közli, hogy immár egy témával kevesebb. Hogy nyugodtan lehúzhatja a receptlistájáról a barbár néptömegek betörését a sérthetetlennek hitt porcelánboltba, az emberi kultúra fellegvárába, a gazdag nyugatra, mert ez immár őhozzá tartozik. Mármint a Valósághoz, mert tetszik, vagy sem, most már ez van. Itt és most. Tessék kinyitni a hírcsatornákat, és bemerítkezni az elkerülhetetlenbe. Viszontlátásra.

(Valóság balra el)

A betegesen kreatív elme pedig egyedül maradván elmereng, hogyan tovább, mi lesz veled nyugat, mi lesz veled kultúra? – vagy nevezzük bárminek is azt a megfoghatatlan hordalékot, amit féltünk azoktól, akik másmilyenek, mint mi. Nem zárhatjuk az egész hóbelebancot egy méretes páncélszekrénybe, és ha mégis, utána mi lesz vele nélkülünk. (Vagy velünk nélküle?) A zavarodott szerző kapkod, megiszik egy pohár hideg vizet, lázasan kutat elméjében, és felteszi magának néhány kérdést. Leás a lét alapproblémáinak mélyre, mely oly mély gödör, hogy onnét csak megfelelő kondival lehet kimászni (akinek nem sikerült, azt hívjuk filozófusnak), de az írónak sikerül. Ismét a tettek mezejére lép. Világosan tudja, hogy a fikció az ő világa, a megtörténhetetlen furcsaságok történetté fabrikálása. A Valóság most pofátlanul lenyúlta az egyik forrását, és ha íróként mégis a közelébe merészkedik, ripsz-ropsz újságíróvá (jaj!) publicistává (ajjaj!) netán politikai tényezővé válna. Mert a Valóság már csak ilyen boszorkányos, ide-oda képes varázsolni a szellem embereit!

De a szerző elszánt, tettre készen ül a puha karosszékben, ölében laptop. Egy pillanatra még megremeg, ahogy gondolatban egy kissé elkalandozik. Felmerül benne, hogy egy nap talán majd azok is olvassák műveit, akik ma a félelmetes embertömeget képezik. Ki gondolta volna? Pár éve még ennek semmi esélyét sem látta. Ó – képedt el saját gondolatától – lehet, hogy egyszer majd az ufók és a dínók is...? Ám végül csak kikeveredett ebből az útvesztőből. Latolgatta a konfliktus igazi tétjét és választóvonalait, majd hozzálátott, hogy amolyan határsértőként utoljára még egyszer betegye a lábát a Valóság térfelére, és az alábbi ábrát rajzolta: