Megfigyeltem, hogy a tragikus események utórezgéseinek unalmasan egyforma a mintázata. Internet, rádió, tévé, újság - ez a sorrend, a reakció sebessége szerint. Ezeken a csatornákon árad ki a tömeg felé a hír, aminek a struktúrájában nincs sok különbség: történések helyének és idejének közlése, halottak/sebesültek száma, van-e köztük magyar, híres ember, és ha az egyértelmű, akkor a tragédia oka.

Később jön a spekulatív rész, amiben újságírók, szakértők tanakodnak a hiányzó láncszemekről, szűkebb és tágabb összefüggésekről. Ennek kifejezetten kedvez, ha valami ködös az ügyben, vagy ha az esemény mozgatórugója a normálistól eltérő mértékben kegyetlen, sötét, perverz vagy szürreális. Ilyenkor egy időre hátradőlhetnek a főszerkesztők, hiszen világos, hogy mi következik. A tények további közlése mellett elő lehet ráncigálni a korábbi, hasonló eseteket, statisztikákat. Ha az aktuálisak már “megvoltak”, vagy nem állnak rendelkezésre, meg lehet kérdezni az egykori érintetteket, és velük közösen lubickolni a sajnálatban. Valószínűleg előkerülnek a politikusok, közszereplők, celebek és véleményvezérek, akik a tragédia vetette hullámokon tovább szörfözve próbálnak népszerűbbé, híresebbé, hangosabbá válni.

Mire fogytán a lesz a muníciójuk, már a játszótéren unatkozó anyukáktól a műszakváltásra készülő buszsofőrökig, az orvosi rendelőkben bizalmasan sutyorgó nyugdíjasoktól a sarki fodrászig mindenki ezen csámcsog. Vagyis elképesztő energiák feszülnek egy tragédiában, ha megfelelő turbó hatás éri a médiagépezetben.

A folyamat makacs egyformaságának érzékelése akkor a legfeltűnőbb, amikor az ember külföldre megy. Kellő távolságra utazva és tartalmas elfoglaltságok mellett hamar meg lehet feledkezni az itthoni dolgokról. Aztán szűz ésszel és átszellőztetett lélekkel hazaérkezve elkerülhetetlen a szembesülés azzal, hogy a kerekek távollétünkben is szorgalmasan forogtak, és a gépezet tovább hipnotizálta a helyieket. A parancsszóra rezonáló tömeg tartja a lépést, az előírt metódus szerint hömpölygő információ áradat pedig mit sem törődik azzal, aki időlegesen lecsatlakozott, eltekergett, és így kimaradt egy csomó mindenből.

(Barátainkkal újra találkozva, ebben a helyzetben ténylegesen indokolt a „na mi újság itthon?” közhely kérdés. A válaszként kapott néhány mondatból ki fog derülni, ami fontos - lecsupaszítva, körítés nélkül.)

A jelenség morális és logikai kérdéseket is felvet.

Az utóbbival kezdem.

Vajon ez az állandó mintázat nem túlságosan triviális? Vagy éppen ez a mintázat a média mindenhatóságának, vagyis egy illúziónak az igazolása? Hogy a gyászmunka triggere éppúgy csak ő lehet, mint a szórakozásé, a boldogságé, a sikeré? Ráadásul egy bevált, sablonos recept lépéseit követve? Kegyeletsértés-e megkérdezni, miért érezzek részvétet olyan emberek miatt, akik létezéséről a hír megjelenése előtt nem is tudtam? Vagy ha ez a részvét természetes kéne legyen, akkor miért pont irántuk?

A konkrét eset most egy borzalmas buszbaleset. Magyarok voltak és túlnyomórészt gyerekek. Erős hír, és médiahatás szempontjából sokkal többet nyom a latban, mintha arról tájékoztatnának, a múlt héten hány gyerek halt meg Aleppóban. Pedig őket sem ismertem. De ami ott van, azt már megszoktuk, már nem érdekes. Ez viszont új, szörnyű, és a miénk. Olyan tartalom, ami a természetes halálfélelmünkre apellálva akar felnyársalni, és odaszegezni a képernyőhöz, rádióhoz, tévéhez, amin keresztül aztán belénk üvölti: TESSÉK GYÁSZOLNI!

Méghozzá össznemzetileg. Mert ha van magyar halál, akkor kell legyen magyar halálfélelem is, és az kétségtelenül összeköt minket, akik egy nyelvet beszélünk.

A morális kérdések részben ebből a mechanizmusból fakadnak. Milyen alapon akar engem érzelmileg tematizálni egy vállalatokból álló konglomerátum, amit médiának hívnak? A halál, a tragédia éppúgy becsomagolható és eladható, mint bármilyen árucikk? Mert ha igen, végül is bárkinek a nyomora lehet médiatermék, ha az elég különleges. A gépezet a tömeg szórakozását szolgálja, és ha a valóság borzalma képes megütni a fogyasztói ingerküszöböt, akkor minden további nélkül a portfólió részévé tehető.

A folyamat végén pedig ott a végfelhasználó, akibe mesterségesen plántálnak megvetést, félelmet, gyászt, vagy amire szükség van, a profit vagy a hatalom érdekében. Mintha legalábbis beprogramozható robotok lennénk, megannyi tökéletlen terminátor: élő szövet, csont vázon.

Az egyén döntése, hogy hagyja-e ezt és átadja-e magát a manipulációnak. Ez azért morális döntés, mert ha igen, ez által levetheti magáról a felelősség terhét azzal kapcsolatban, hogy mit fogyaszt, mit fogad el. Kihelyezi a döntés jogát a tartalomról, és cserében megkapja azt az álszent illúziót, hogy ő az az érzékeny, empatikus lény, aki a többiekkel együtt képes szeretni, gyűlölni, rajongani, vagy épp gyászolni. Hogy ezzel a saját érzéseit értékteleníti el, arról nincs feltétlen tudomása, a gépezetet pedig ez nem érdekli, mert nem is erre lett kitalálva.

Van ezzel teendő? És ha van, akkor vajon mi?

A rendszerből ki lehet vonulni, de ez a jelenségen mit sem változtat. Benne maradva viszont kialakítható a képesség, hogy felismerjük, milyen áramlat akar elsodorni. Belátható, hogy képtelenség tiszta elmével és lélekkel egyformán lesújtva lenni a Charlie Hebdo áldozatai, az ikertornyokból kiugró hivatalnokok, a buszban elégett magyarok, és a múlt héten elhunyt szomszéd néni miatt. Ennyi szörnyűség befogadhatatlan, és az elme természetes reakciója, hogy racionalizál, súlyoz, mérlegel, és rangsorol. Halál és halál közt rangsorolni pedig csak szubjektíven lehet. Amelyik közelről érint, az őszintén átéljük, hiszen minden halál nekünk, az életben maradóknak a vesztesége. Ha valaki a közelünkből eltűnik, kicsit mi magunk halunk meg. A távolabbi személy halála felett sajnálkozni már kicsit tartalmatlan tett, inkább udvarias gesztus. Egy elhunytáig ismeretlen emberé viszont kifejezetten álszent, logikátlan és csakis önmagunk elmúlástól való félelmének felböfögését jelenti.

Ennek forrása és táplálója a média által működtetett tragédia-biznisz, ami valójában nettó hullagyalázás, és egyben az empátia tökéletes hiánya a halott hozzátartozóival szemben.

Ha kilépek a jelenséget lusta és távolságtartó opportunizmussal szemlélő szerepéből, és a megoldáson töprengek, az jut eszembe, hogy a folyamat megbontható. Egy egyszerű redukcióval nyilvánvalóvá válik, hogy fogyasztó tömeg nélkül nem létezhet médiagépezet, de a fordítottja nagyon is lehetséges. Az agyakon élősködő arctalan parazita létezése abban a pillanatban értelmetlenné válna, amint az agyak tulajdonosai végre birtokba vennék, ami természettől fogva mindig is az övék volt.

Csak választás kérdése az egész.