A hatalmat birtokló hatalma megtartásához alapvetően háromféle eszközt használ:

1. szimpátiát kelt, amivel elnyeri a tömeg rokonszenvét és bizalmát
2. az őt hatalomba tartani képes kritikus tömeg érdekei szerint irányít
3. kényszert alkalmaz

Szimpátia

A szimpátia az uralkodó iránt emberi arcának megmutatásával kelthető fel. Ha öröklött a státusza, ez könnyebb, hisz törvényben rögzített hatalmán mit sem változtat, ha közvetlenségével, fesztelenségével, nyíltságával, netán apróbb hibáinak elismerésével rokonszenvet kelt. Leereszkedik a nép közé, és ezzel is bizonyíthatja nemes erényeit, az összetartozás magasztos eszméjével elhomályosítva a származásból eredő különbségeket.
Ha romantikus alkat, hősi tettekkel is gazdagíthatja profilját, de ez koránt sem kötelező. Nem úgy, mint a nép egyszerű fiánál, akit csodálatos képességei, vitathatatlan tehetsége emelt méltó helyére. Utóbbinak hatalma megszerzése is fordulatos történet, általában forradalom, vagy valamilyen vész, melynek fenyegető réme kényszeríti vezető szerepre. Jól áll neki a szerénység, és esetleges egyszerűsége – ad absurdum faragatlansága – kifejezetten bocsánatos, mondván: csak semmi manír, szimplán magát adja. A nép nyelvén beszél, nem ritkán azért, mert máshogy nem tud.

Furcsa mód a nép egyszerű fia könnyen lesz diktátor, mert beleszeret szerepébe, és nehezen válik meg tőle. Ráadásul ekkor kialakul a rettegés attól, hogy körülötte nála nagyobb forradalmárok is lehetnek, akik az ő székére aspirálnak, így azok politikai vagy konkrét gyilkolászása is napirendre kerül. A diktátornak nincs törvénybe foglalva személyes hatalma, ezért mindig erőt kell mutatnia, ha a véget – legalábbis az ő uralkodásának végét – sejti. Stabil, hosszan működő diktatúrákban a diktátori szerep öröklődhet, ami a hatalmi berendezkedésnek monarchikus jelleget kölcsönöz.
A diktátor iránti szimpátia ritkán őszinte. A felé irányuló pozitív gesztusok inkább a megszokáshoz való ragaszkodásból, és a félelemből táplálkoznak. A diktátor magát nem gondolja diktátornak, és „rajongói” is inkább messiásként tekintenek rá. Ha a diktatúra keretei kiszámíthatóak, egy idő után az elnyomott tömegben is kialakul egyfajta társadalmi apakomplexus.

A demokráciában is fontos faktor a szimpátia. A választópolgárok többsége nem a programok, értékek, vagy az eszmei megalapozottság mérlegelésével voksol. Megnézi a fotókat, egy tévéinterjút, elolvassa az újságot és megkérdezi szomszédját. A kiindulópont mégis saját elfogultsága, mely családja múltbéli tortúráitól nagyban függ. Ezt kis mértékben befolyásolhatják a kampányban elhangzó ígéretek, melyek nagyívű egzisztenciális és morális fellendülésről biztosítanak. Ily módon a választáson induló politikus a megfelelő kulcsszavak minél szenvedélyesebb ismételgetésével célhoz érhet az ő oldalához tartozó „klub” tagjainál – feltéve, hogy külső, valamint verbális adottságai szimpátiát keltenek. A tartalmi kérdés másodlagos, elég annyit elhinni, hogy jobbat és ügyesebben akar tenni, mint elődei.
A demokrácia nagy hátránya az elhasználódás. A jó stratégiával megszerzett hatalom pár évre (nálunk négy) viszonylagos nyugalmat biztosít, de már az első pillanattól lehet vágni a centit, hisz előbb-utóbb eljön ismét a megmérettetés ideje. Ekkorra már eredményeket kell mutatni, igazolni, hogy nem volt hiábavaló a mandátum. Csak úgy, mint a hatalomba kerüléskor, a politikusnál itt is fontos a szimpátia, amivel kellő hitelességet kölcsönözhet a ciklus végén esedékes számvetéshez. Aki ellenzéki volt, kicsit jobb helyzetben van: hivatkozhat arra, hogy valós, operatív hatalom híján eddig csak a jogos kritizálás esélye adatott meg, és megígérheti, hogy a szimpatikus, szakértő hatalom etalonja lesz, amint bizalmat kap a kormányzásra. Ha már minden szereplő volt valaha kormányon, csak a kollektív feledékenységben bízhatnak – és persze a saját oldalukon újabb, szimpatikus résztvevők felbukkanásában.

Bár a demokrácia keretei nem teszik szükségessé, a hatalomba jutott politikusok – vagyis az úgynevezett elit – viselkedése sokszor hasonlít az öröklött státuszú uralkodókéhoz, vagy a népi forradalmárokéhoz. Talán valamilyen mintakövetés lehet mögötte, ahogy a néphez leereszkednek, arisztokratikusan elkülönülnek, vagy épp sajátos kontextusba helyezve forradalomról szónokolnak. Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak – tartja a mondás, és mintha ennek lenne egy politikusi olvasata is, valahogy így: ha a hatalmad van, tégy is úgy. Még az sem kizárt, hogy ezzel nosztalgiát, azon keresztül pedig szimpátiát akarnak kelteni. Az erő, a határozottság komoly vezetői erények, és a választó könnyebben kötődik az ilyen erényeket mutató karakteres szereplőkhöz, mintsem megterhelő gondolatisággal sújtott eszmékhez, ideológiákhoz. Tehát a demokrácia a szimpátia forradalma.


A tömeg érdekei szerinti irányítás

Kézenfekvő megoldás a hatalomban maradásra, ha az irányítás a nép szájíze szerint történik. Viszont logikusan adódnak a következő kérdések: mit akar a nép, illetve amit akar, az mennyiben előnyös neki.

Annak kiderítése, mit akar a nép, látszólag egyszerűen technikai probléma. Főleg ha nem foglalkozunk azzal, hogy a nép mint olyan, merő absztrakció, hiszen egymástól sok szempontból eltérő emberek összessége alkotja. Így tehát csak egyszerű kérdést feltéve lehet értelmezhető válaszra számítani. A választási programok, a népszavazási kezdeményezések, a nemzeti konzultáció mind úgy fogalmaznak, hogy a felvetés könnyen visszavezethető valamilyen közhelyes evidenciához. Például: Akartok-e jól élni? Szeretnétek-e szabadok lenni? Akartok-e több hatalmat? Zavar-e titeket, hogy más gazdag, míg ti szegények vagytok?
A kormányzó hatalom ügyes kommunikációval képes kicsikarni a neki tetsző választ, és elhitethetni a néppel, hogy minden az ő akarata szerint fog alakulni. Ez maga a populizmus; a tenisz nyelvén szólva amolyan szerva-röpte játék, célszerű interakció, melyben az egyik félnek szinte csak statiszta szerep jut.

A bökkenő csak az, hogy ha a nép elégedetlen, akkor hajlamos az uralkodó elitet hibáztatni, és követelni annak távozását. A demokráciában a populizmus kártyája ekkor az ellenzék kezébe kerül, és simán ki is játszhatja, mert az antielitizmus minden krízishelyzetben népszerű. A bűnösöket meg kell büntetni, és a hatalmat a nép kezébe kell helyezni – mondják – és eztán minden meg fog változni. A valóságban ez sosem történik meg, legalábbis a változás tekintetében. A visszamutogatás, bűnbakkeresés ideig-óráig elvonja a figyelmet a struktúra fennmaradásáról, utána pedig külső okokra, hatalmi vagy financiális magyarázatokra támaszkodva marad minden a régiben.

És mi lenne, ha tényleg a nép döntene? Ez tényleges hatalom koncentrálását lehetetlenné tenné, de az elitnek ettől nagy szerencséjére nem kell tartania, mert a rendszerünk összetett és elavult. A gyakorlatban való működtetése folyamatos döntéshozatalt tesz szükségessé, és a demokrácia mai formájában a polgároknak csak arra ad módot, hogy kiválasszák, kik lesznek a döntéshozók. Az állam működtetése bonyolult, és ez elég oknak tűnik ahhoz, hogy az úgynevezett politika távol tartsa a választópolgárt a konkrét döntésektől.
Sajátos logikai láncolatban kapcsolódnak össze a demokrácia elemei: Adott a nép, ami bölcs, tehát nem hozhat rossz döntést. Kiválasztja a politikai étlapról a legvonzóbb ajánlatot, vagyis képviselőket delegál. Mire is? Annak a feladatnak az elvégzésére, amit választási kampányban hirdettek. (Mint azt utólag megtudjuk, ezt is nem lett volna szabad komolyan venni, hiszen „a kampányban bármi elhangozhat”.) Ezek után megalakul a kormány, és elkezdi működését egy valójában tökéletesen ismeretlen recept alapján.

Ilyen szempontból a demokrácia pont fordítva működik, mint a való élet. Vegyük például a színházat. Ha be akarnak mutatni egy darabot a Broadway-n, a producer és a rendező kiválasztja a játszani kívánt darabot. Ezt követi a casting, vagyis a válogatás hosszú folyamata. Itt dől el, melyik szerepre melyik színész a legrátermettebb. Szigorú szakmai követelményeknek kell megfelelni, és az egyéni tehetség mellett a közös munkára való képesség is sokat nyom a latban. Aztán a tökéletes szereposztással elkezdődhetnek a próbák, ahol már rég nem az a kérdés, valaki valamit meg tud-e csinálni, sokkal inkább az, hogy hogyan.

A politika ennek jóformán az inverze. A szereplők maguk szerzik a darabot, de a szöveget még előadás közben is állandóan átírják. Egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek az a szerep jut, amire a legalkalmasabb, hiszen a válogatás szűk körben, és úgynevezett politikai szempontok figyelembe vételével zajlik. Próba nincs, csak előadás, és sajnos csak közben derül ki, hogy az egész mennyire pocsék, és milyen elképesztően sokba került. Mindennek tetejébe egyáltalán nem szórakoztató.

A politikában nincs garancia semmire, kivéve a négyévenkénti szavazást, ahol a nép ismét megpörgetheti a kereket a demokrácia rulettasztalánál.

A tömeg érdekei szerinti irányításról tehát elmondhatjuk, hogy egy olyan jelenség, amire unos-untalan hivatkoznak, de a gyakorlatban még senki sem látta. Úgyhogy a kérdés, hogy amit a nép akar, egyáltalán mennyire előnyös a népnek, mindaddig megválaszolatlan marad, míg létre nem jön egy olyan rendszer, ami szondázni, értelmezni és alkalmazni tudja az akaratát.


A kényszer

A hatalom megtartásának legnyersebb formája a tömeg nyílt elnyomása. A hivatkozási alap olyan elv vagy ideológia, aminek érvényesülése természetesen népérdek. A diktatúrában a nép kiskorúsított, korlátozott képességű entitás, vagyis felülről kell meghatározni létezésének kereteit. A diktatúrák cinikusabb változatai ennek ellenére a néptől származó felhatalmazásra hivatkoznak, és ennek hangsúlyozását szóhasználatukkal is alátámasztják. (Például a kommunista rezsimek világszerte nevezték/nevezik magukat népi demokráciának.)

A demokráciában is elővehető a kényszer eszköze, ha valami a fennálló rendet veszélyezteti. Egy természeti katasztrófa, kisebb zavargások vagy pár terrorcselekmény elég ahhoz, hogy központilag csökkentsék a tömeg szabadságát, korlátozzák jogait. Ebből a szempontból az utóbbi idők leghatékonyabb találmánya a terrorizmus elleni harc. Erre hivatkozva mértéktelenül és korlátlanul lehet ellenőrzés alá vonni polgárokat – akik mind potenciális terroristák –, sőt cégeket, intézményeket is. A többség érdeke a biztonság, ami előbbre való, mint az egyéni szabadság. Ki vitatkozna ezzel az állítással, ha saját maga, vagy családja biztonsága lenne a mérleg egyik nyelvén, a személyiségi jogai pedig a másikon?
A demokráciában létező kényszer csak annyiban különbözik a diktatúrában megvalósuló gyakorlattól, hogy más a motiváció. A diktatúra politikai és ideológiai érvekkel operál, a demokrácia szószólói pedig személyes létezésünk fenyegetettségére hivatkoznak.

A kényszer vektorai a diktatúra felé mutatnak, ahogy a szabadságéi az anarchia felé. A demokrácia minőségét éppúgy meghatározza az aktuális vezetők szabadsághoz való viszonya, mint a diktatúrában a diktátor kényszerhez való hozzáállása. Így lehetséges, hogy egy demokrácia diktatórikusan, a polgárai számára kényelmetlenül, esetleg fenyegetően működik, míg egy is diktatúra lehet engedékeny, elnéző, vagy akár védelmező és szociálisan érzékeny.

A kétféle hatalomgyakorlási szisztéma közötti eltérésre, nevezetesen arra, hogy egy demokráciában van törvényes mód a hatalom leváltására, épp az autoriter módon irányító szokta felhívni a figyelmet. Ezt jobbára akkor teszi, mikor antidemokratikus viselkedésére nincs magyarázat. Sajátos módon a demokrácia keretei megengedik, hogy a hatalom birtokosa finoman a diktatúra felé tolja működését, miközben formailag minden demokratikus kritériumnak megfelel.
A kérdés persze az, hogyan képes átmenteni a hatalmát a demokrácia játékszabályai szerint egy 'autoriter demokrata'? A politikai harc ebben a stádiumban egyrészt a paragrafusok szintjén zajlik (tehát a válasz lehet az alkotmánymódosítás, a választási törvények és szabályok átszerkesztése), másrészt a PR szintjén, vagyis kampányok és erős médiatevékenység útján. A mechanizmusban az igazságnak, vagy a logikának csak látszat szerepe van, mert valójában hitviták és szimpátia kampány folyik a státuszok megtartása vagy újraelosztása érdekében. A demokrácia ilyen formában való működése könnyen kelti a választópolgárban azt az érzést, hogy nincs más választása, mint beállni valamelyik táborba, akár változást akar, akár a fennálló hatalom folytonosságát. Ha nem vesz részt a folyamatban, akkor pedig technikailag a többségi akaratot támogatja.

A politikai szótár szűkösségét jelzi, hogy megannyi kényszerhelyzetre nincs kifejezés. Nyugodtan lehetne bővíteni a 'választási kényszer', 'alkotmányos diktatúra' vagy 'jogi autokrácia' szópárokkal, amik éppenséggel a diktatúrába hajló demokrácia jelenségeit írnák le.

Tünet
 

Válságban élünk. Mióta? A felszínes sajtó szerint 2008 óta. A Lehman Brothers hírhedtté vált, és neve már azok számára is egyet jelent a világ gazdaságán végigsöprő válság kirobbantójával, akiknek a tőzsdéről vagy tőkepiacról legfeljebb homályos, távoli elképzelései vannak. A virágzó kapitalizmus levesébe beleköpő testvérek ténykedéséről igazából vajmi keveset tudunk, de abban igen nagy a konszenzus, hogy rossz fát tettek a tűzre. A tágabb szempontok és a mélyebb összefüggések elemezhetők ugyan, de már unalmas szócséplésnek bizonyulnak, amivel a szenzációra ugró média alig foglalkozik. Ez jó a közönségnek, hiszen ugyanezen csatornák a bajra instant fájdalomcsillapítóként olcsó szórakozást biztosítanak számukra, és jó a gazdasági rendszert működtetőknek, mert a bűnbakok megnevezése után tovább folytathatják kártyaváruk építését – ráadásul mindent elkövetnek azért, hogy eme építmény atombiztos erődnek tűnjék.

A tények és a valódi okok mindeközben feltáratlanok maradtak, vagy ha szóba is kerültek, elsikkadtak. Lehmanék – és a hozzájuk hasonlók – kiállítása a játékból látszólag rendet teremtett, de a játék a maga szabályaival nem kérdőjeleződött meg.


A törvény evolúciója

Számos tudományág felismerte már az állatvilág és az emberi társadalmak közti analógiákat.

A csoportban élő állatok a biztonságért, vagy a táplálékszerzés hatékonyságának növelésére érdekközösségekbe tömörülnek. A szűkebben értelmezett cél az egyedek, a tágabban értelmezett pedig a faj fennmaradása. Az állatok viselkedéséért a természet a felelős: a tudomány jelenlegi álláspontja szerint genetikai mutációk sorával tette lehetővé azt, hogy az egyed tulajdonságai az említett célt hatékonyan szolgálják.

Az ember mint öntudattal rendelkező lény, kívül került a klasszikus értelemben vett természeten. Filozófiai kérdés, hogy ha az ember a természeti folyamatok során fejlődött olyanná, mint amilyen ma, akkor az emberi alkotások nem tekinthetők-e éppúgy a természet részének, mint az állat- vagy növényvilág termékei? Tisztán evolucionista szemszögből nincs különbség, a teremtés pártján állókéból viszont nagyon is. Vagyis a határvonal létezésének állítása már önmagában is hiten alapuló egyéni döntés.

Akárhogyan is történt, az ember létrejött, és rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy magát a környezetétől külön szemlélje. A túlélésre, a faj fennmaradására való törekvése biológiailag kódolt, de öntudata ezzel ellentétes viselkedésre is képessé teszi. Az erkölcsi szempontok, elvek, eszmék annyira komplex rendszerét építette fel, amiben az állatvilágból örökölt biológiai parancsok csak szigorú keretek közt, vagy egyáltalán nem érvényesülhetnek. Ha ezt nevezzük civilizációnak, akkor ez a fogalom akár a természet ellentétpárjának is tekinthető.

A növények és az állatok túlélési eszközeivel az öntudattal rendelkező ember is él, sőt tovább tökéletesítette. Így a megtévesztés, a manipuláció, a szimbióta vagy parazita kapcsolat az emberi közösségek szintjén is megvalósult. Ahogy a többsejtű élőlények sejtjei közti viszonyrendszert a genetikai kód határozza meg, ehhez hasonlóan az emberi társadalom is megalkotta a saját kódjait, törvényeit, amik a hierarchiát állandósítják, egyéneket vagy csoportokat hoznak kivételezett helyzetbe, hosszabb-rövidebb szövetségeket, érdekközösségeket generálnak, vagy akár alapjául szolgálnak diktatórikus és kizsákmányoló rendszereknek. A törvény kódja egy bonyolult érdekrendszer hálózatot kell összefogjon, és ezt meg is teszi a rend és a rendszer fennmaradása és működése érdekében.

A természet törvényei nem változnak, hiszen fizikai, biológiai, biokémiai folyamatokon alapulnak. Az ember alkotta törvények viszont időről időre módosulnak. Változásuk a hatalmat gyakorlók (ritkábban a tömeg) akaratát, valamint a kor ideológiai vagy technológiai körülményeit követi.

Világosan látszik, hogy egy komplex rendszer törvények nélkül nem képes a működésre. A társadalom sejtjei tudattal rendelkeznek, ami önálló gondolkodást, döntést, cselekvést tesz lehetővé. A törvény ezen egyéni szabadság szűkítését, korlátozását jelenti, és az ember mint közösségi lény, az együttműködés érdekében hajlamos a szabadságát feláldozni.

De miben áll az emberi törvények kényszerítő ereje?

A tökéletes eszköz

Egy hatalmi rendszer bármilyen eszme vagy ideológia mögé is bújik, a fennmaradás az elsődleges célja. Ehhez felhasználja törvényeit, ráadásul a törvény cél és eszköz egyszerre, hiszen avval, és annak megtartására hivatkozva akarja irányítása és ellenőrzése alá vonni a tömeget.

Az emberek leghatékonyabban a félelmen keresztül irányíthatók. Bár a félelem állítólag kifejezetten emberi tulajdonság, könnyen közös nevezőre hozható az állati ösztönökkel. Az uralkodó félelme a hatalomból való kikerüléstől, a vagyonos félelme az elszegényedéstől, a kisebbség félelme a többségtől nem más, mint előrevetítése a falkában betöltött előnyös pozíció majdani elvesztésének. Maga a konfliktus állati örökség, csak annak perspektivikus szemlélete emberi. A félelemnek, e rendkívül erős lelki mechanizmusnak a stimulálása a tökéletes manipuláció alapja. A félelem felkeltésével befolyásolható az egyén viselkedése, a közös félelmek táplálásával pedig akár óriási tömegek is irányíthatóvá válnak. Az egyéni félelmek szinkronizálására csupán egy egyszerű elemre van szükség: a félelem közös forrására.

Az emberiség történetének hajnalán a természet volt a félelem közös forrása. Inkább ellenfél, mint ellenség. Erői megregulázhatatlanok, és messze az ember képességeit túlhaladóak voltak. Ezért tartoztak az ember feletti szférákba, onnan hatottak áldásként vagy csapásként. A megmagyarázhatatlant és legyőzhetetlent célszerű volt megszemélyesíteni, istenné tenni. Egyrészt azért, mert így könnyebb volt hozzá viszonyulni, elfogadni a létezését, másrészt a közösség irányítója (kultúráktól függően varázsló vagy pap) számára is hasznos volt, hiszen az istenfélelemre támaszkodva hatalmat gyakorolhatott a többiek felett. A spirituális vezetőt felsőbb erőkkel való közelebbi kapcsolata legitimálta pozíciójában, amit a gyakorlati életre vonatkozó egyéb tudás kisajátításával erősített meg.

Az isteni eredetű erők mellett a rivális közösségek fenyegetése is a félelem közös forrása volt. Az elnyomástól, kifosztástól, katonai megszállástól való félelem összefogásra, és a közösség vezetője akaratának való behódolásra ösztönzött. Viszont amíg a törzsi társadalmakban egyértelmű volt a fenyegetettség miben léte, addig az állammá szerveződött közösségekben már a politika, a politikusok interpretációjától és döntéseitől függött mindez. A célok és motivációk annyira eltávolodtak az egyén érdekeitől, hogy a hatalom kényszerítő ereje kellett ahhoz, hogy a polgár mozgósítható legyen az állam érdekében. A kényszerítő erő felvállalt formában a törvényekben, kevésbé publikusan pedig manipulációs stratégiákban öltött testet. A jól bevált manipulációs eszköz, a félelem, és annak központilag definiált közös forrása, az ellenség, megtette a hatását. A hatalomgyakorlás fontos eleme lett az ellenségkép, függetlenül attól, hogy az valós és érzékelhető, vagy fiktív és láthatatlan.

A történelem során mindig meghatározta a hatalom, kivel vagy mivel szemben kell fennmaradjon. Amíg az uralkodó státuszát az isteni szférákból származtatta, ez elég volt legitimációjához. Ilyenkor az ellenség alatt egyszerűen minden olyan tényező volt értendő, ami az istenkirály hatalmának, vagy a köré épülő hitvilág parancsainak ellentmond. Ebben a tekintetben nem sokat változott a helyzet az ókor után sem, legfeljebb az egyistenhit elterjesztése leegyszerűsítette a képletet, és erős hierarchikus szervezetek, az egyházak létrejöttét tette lehetővé. A világról való minden tudás birtokosaiként, az erkölcsi törvények könyörtelen őreiként, és az Istennel való kommunikáció kizárólagos médiumaként rendkívüli befolyásra tettek szert.

A nyugati civilizáció történetében a középkorra jellemző, hogy az intézményesült egyház világi hatalmát az istentől származó legitimációra hivatkozva megerősítette. Támogatóit az élet utáni üdvözüléssel kecsegtette, ellenzőit ördöginek nyilvánította és üldözte, a más világnézetű népeket pedig egyszerűen barbároknak bélyegezte, amivel világos ellenségképet festett. Utóbbi hatalomtechnikailag is ésszerű lépés volt, hiszen így a kereszténység terjesztésének magasztos szándékával volt indokolható a gyarmatosítás, ami a nyugati hatalmak és az egyház vagyonának gyarapítását, továbbá helyzetük stabilizálását jelentette.

Az újkor ígérete

A felvilágosodás korának gondolkodói filozófiai, ideológiai alapon, a francia forradalom pedig az alapvető emberi jogok felől közelítve érvénytelenítette az egyháznak és felkentjeinek egyeduralmát. Bár a modern demokrácia alapelvei között szerepel az állam és az egyház szétválasztása, a politikának továbbra is fontos szereplője maradt az egyház. (Közfeladatok felvállalása mellett világnézetet, hagyományaiból eredő szertartásokat és az egyén személyiségébe integrálódó erkölcsi szabályokat adott a valláson keresztül, amikhez közösségi élmény párosult. Ezt az állam keretei közt csak ügyetlenül, igazságtalanul és diktatórikusan sikerült átmenetileg fenntartani, a kommunista pártállam égisze alatt.)

Az állam tehát az egyházról levált, de annak támogatásával, illetve támogatására számítva működik tovább. Az isteni forrásból eredő uralkodói felhatalmazás ugyan szimbolikusan megmaradt (pl. a modern nyugati államok alkotmányaiban, esküszövegekben), de már senki nem gondolja komolyan, hogy a hatalom mögött direkt módon isteni erők állnak. A tudomány fejlődésével megváltozott a világkép, és szükségszerűen új eszmék születtek. Világias értékrend bontakozott ki, aminek központjában a fejlődés, gyarapodás és a vagyon állt.

A nyugati államok fennmaradása ekkorra már nyíltan gazdasági kérdés: az olcsó munkaerőért, nyersanyagokért és piacokért folyt a harc, időnként erőszakos eszközökkel is. A növekedés egyetlen módja a területi terjeszkedés, és a gyarmatosítás volt. Egyensúlyi állapot a folyamatos érdekellentétek miatt nem jöhetett létre, vagyis állandóan háborús konfliktusokra kényszerültek a nagyhatalmak, amik mellé a kisebbek némi konc reményében szegődtek szövetségesül.

A félelem közös forrásai az országokban, népekben definiált ellenséges erők voltak, amik fenyegetése egybekovácsolta a közösséget. A nemzet fogalma a konfliktusok során felértékelődött, és a nacionalista érzések táplálásával el lehetett homályosítani a korábbi osztályellentéteket, így egyesítve egy ország erejét.

A feudalizmusból akár egyenes út vezethetett volna a monetáris alapon működő monarchiák felé, ha nem jött volna közbe az újkor, polgári forradalmaival, az ipari forradalommal és a fennálló politikai, ideológiai, világnézeti rendszereket megkérdőjelező, merőben új gondolatokkal.

A legismertebb a francia forradalom elve a szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez egy nagyon progresszív, és valójában máig meg nem valósult elképzelés. A korábbi lázadásoknál, felkeléseknél mindig a népet elnyomó uralkodó osztály jelentette az ellenséget, de annak legyőzésénél nem-igen láttak messzebbre a rendszert támadók. A francia forradalom ezzel szemben képes volt pozitív elveket megfogalmazni, amik nem pusztán valami megszüntetését, lerombolását célozták, hanem egy mélységesen humánus társadalmi viszonyrendszert vizionáltak a helyére.

Az elvek hanyatlása

Sajnos sem a francia forradalom, sem annak következményei nem voltak annyira humánusak, mint a zászlajukra tűzött jelszó. A nagyszabású elvek hétköznapivá zsugorodtak: a szabadság fogalma a kapitalizmus virágzásával leginkább a kereskedelem és piac kontextusában maradt meg, az egyenlőség és testvériség pedig a politikai mozgalmak közhelygyűjteményét gazdagította. Igaz, voltak vívmányok is. Például a polgári forradalmak kétségtelen eredménye a centralizált uralkodói hatalomgyakorlástól való elmozdulás a parlamentarizmus felé. E változás megalapozta azt a képviseleti demokráciát, amiben ma is élünk.

Látszólag minden a legjobban alakult: az uralkodói dinasztiák a nép kezébe helyezték a politikai hatalmat, vagy a parlamentáris rendszerrel együttműködésben gyakorolták. Mégis indokolt a kérdés, hogy ki rendelkezett tényleges döntési potenciállal, olyannal, ami az állam sorsát meghatározta?

Új érték, új rend

Az említett forradalmak után a politikai és gazdasági hatalom viszonya megváltozott. Az újkori kapitalizmus szabad teret engedhetett a tőke mozgásának. Az új gazdasági rendszer fejlődésének kedvezett a liberalizmus eszméje, ami a megelőző rendszereknél sokkal nagyobb szabadsággal ajándékozta meg az egyént, de egyszerre be is tagolta a kapitalista gazdaság értékrendszerébe azzal, hogy a tulajdont és a versenyt is szabaddá tette. A származásból eredő vagyoni különbségek, vagy a tőke szaporításához szükséges egyéni képességek eltérése nyilvánvaló egyenlőtlenséget okozott. Továbbra is osztályokra tagolódott a társadalom, vagyis az egyenlőség és testvériség elve kivitelezhetetlen idea maradt.

A valódi érték a prosperitás és a növekedés lett. Amíg az uralkodók befolyásukat csak területfoglalással vagy szövetségek megkötésével tudták növelni, addig a tőkének mindenféle nemzeti vagy politikai elkötelezettség nélkül kizárólag önmaga gyarapodásával kellett foglalkoznia, amire számos lehetősége nyílt. Mérhetetlen szabadsága révén nem kellett figyelembe vegyen semmilyen szociális vagy lokális szempontot, egyszerűen a hatékonyság logikája mentén működött, és működik ma is. A politika színházának színfalai mögött a tőkés érdekek remekül érvényesülnek. Például búsás haszonnal kecsegtető befektetésnek bizonyulnak a háborúk, majd az azt követő újjáépítés támogatása úgyszintén. Békeidőben is van bevétel: a hitelből finanszírozott államok garantálják a profitot, és mivel növekedési pályára kényszerülnek, az adósság egyre mélyülő csapdájába szorulnak.

Néhány ország ugyan értékes nyersanyagokkal rendelkezik, de többségük adóbevételekkel tud csak pénzhez jutni. Az állam költségeit és adósságát a lakosság kell megfizesse, vagyis annak irányítása elementáris érdeke mind a regnáló hatalomnak, mind a hitelezőinek. A politikai elit a jólétre, fejlődésre, növekedésre hivatkozik, a recesszió időszakában pedig a kilábalás szükségességére, az egyensúly megteremtésére. Ez viszont csak kommunikációs stratégia. Önmagában az állam többnyire képtelen a működésre, de ennek beismerése bukáshoz vezetne. Mivel a bukott oldallal szembeni politikai alternatíva mögött ugyanazok a tőkeérdekek jelennének meg, mint a korábbi elit mögött, ezért gyakorlatilag mindegy, milyen ideológiájú a politikai hatalom birtokosa.

A félelem közös forrása ebben a globális játszmában az egzisztencia elvesztése. Egyformán jelentkezik egyén és állam szintjén – e miatt mindkettő sajátos függőségi kapcsolatba kerül a tőkével. A látszat fenntartása érdekében viszont az állam nem lehet őszinte. A politika művészete manapság épp abban áll, hogy a választott vezetők a tőke nyomása mellett el tudják hitetni a tömeggel, hogy potensek és kompetensek, így elérik a választópolgár anyagi részvételét azért, hogy fenntartsák mind a saját, mind a tőke status quo-ját.

A tőke törvényei

Az állam tehát kényszerből, a tőke pedig természeténél fogva vallja a növekedés- és profitközpontú elveket. A tőke e kapitalista axiómákat az állammal és annak polgáraival elfogadtatta mint egyedül érvényes gazdasági törvényszerűséget, és ennek mentén sikerült az állam után a tömeget is rávenni a jövőbeli, még elő nem állított értékek hitellel való megterhelésére. Tökéletes béklyó, mely a manipuláció eredménye és forrása egyszerre.

A piac, a befektetők hangulata egy megjósolhatatlan valami, amitől családok, cégek, országok sorsa függ. Ma az egyén és az állam egyformán félhet a közös, láthatatlan ellenségtől, ami az árfolyamok ingadozásában, értékpapírok értékének nagymértékű mozgásában nyilvánul meg. De ez csak egyike a kapitalista gazdaság működéséhez szükséges számtalan félelemnek. A fogyasztás fokozására ösztönző reklámok például az egyénben azt az érzést táplálják, hogy kevesebb lesz a többeknél, amennyiben nem vesz meg valamilyen terméket vagy szolgáltatást. A cégek a riválisaikkal szembeni lemaradástól, és a már említett piaci bizonytalanságtól kell tartsanak. (Utóbbinak a hatásait az állam is érzi, és a cégekre kirótt növekvő adóterhekkel próbálja saját hiányát kompenzálni. Ez pedig leépítéssel, cégek felszámolásával járhat.) Az államnak is van mitől tartania: a régióba tartozó versenytársaktól, és attól, hogy a tőke nem jön be, vagy éppen elhagyja az országot. Ez utóbbi mára a gazdaságpolitika alapvető formálója lett.

A fenti példákban persze nem ellenségekről, hanem a „tisztességes, szabad piaci ellenfelekről” van szó. A kérdés csak az, hogy a sarokba szorított, ellehetetlenített egyén vagy közösség annak okán, hogy már egzisztenciálisan nincs vesztenivalója, nem fordul-e szembe ellenfeleivel? Nem fog-e mélyen gyökerező ösztöneire hallgatva nyílt agresszióval reagálni az őt szorongatók lépéseire?

A tőke és az állam, noha egymással sokszor ellentétesek az érdekei, ezen indulatok elkerülésére törekedve manipulálja a tömeget. A tőke fogyasztásfüggővé, divatkövetővé, egyszerűvé, lustává és szellemtelenné teszi az embereket, mert így könnyebb őket befolyásolni. A politika demagógiával, nagy célok lebegtetésével, rég elkoptatott eszmék sulykolásával, és aktuális ellenségképek fenntartásával alakítja őket a rendszer kezes bárányaivá.

A fejlődés réme

Tisztán látszik, hogy van, amitől az állam és a tőkések is félhetnek. Az olcsó vagy önfenntartó megoldások, az alternatív árucsere hálózatok, a decentralizált döntési folyamatokkal működő, önrendelkező közösségek mind a tőke és állam mai formában való szükségességét kérdőjelezik meg.

A nagy gazdasági vagy politikai rendszerekről való lekapcsolódás a technológia fejlődésének köszönhetően elérhető közelségbe került. Az interneten kialakulhatnak pénz nélküli, saját kreditrendszert használó érdekközösségek, ahol áruk, szolgáltatások, szabad kapacitások cserélhetnek gazdát. A világhálón keresztül gyors és hatékony alkalmazások optimalizálhatják a döntéshozatalt, erőforrás elosztást vagy bármilyen közösséget érintő probléma megoldását. Önálló energiaellátással rendelkező települések épülhetnek, és az ott lakók önellátó gazdálkodást folytathatnak, ha a klimatikus viszonyok ehhez kedvezőek.

A technológia fejlődésével persze a gazdasági szereplők is tisztában vannak, és lehetőségükhöz mérten igyekeznek a profitszerzés szolgálatába állítani. Támogatják a kutatásokat, de elképzelhető, hogy egy bizonyos szinten túl ellenérdekeltté válnak. Az ingyenes, vagy az olcsó, kis közösségek által termelt javak, a szabadon elérhető termékek tönkretehetik a tömeges fogyasztásból élő óriásvállalatokat. A fejlődés számukra csak akkor előnyös, ha nem veszélyezteti a nyereséget, tehát jól kontrollált körülmények közt zajlik. A tőke láthatatlan ellensége a kiszámíthatatlan kreativitás, valamint a decentralizált kooperáció. Az államot, mint a tőke működésétől függő szerveződést ugyanez az ellenség fenyegeti. Adóbevételektől esik el minden pénzforgalmat mellőző tranzakció esetén. Nem igazán érdekelt az őt kikerülő közösségek önállósodásában, és még ha használ is olyan zöld és alternatív fogalmakat, mint önellátás, fenntarthatóság vagy környezettudatosság, ezt a vállalatokhoz hasonlóan image építésre, kampánycélokra alkalmazza. (Csak e torz megközelítés magyarázhat pl. egy olyan cinikus ötletet, mint a szén-dioxid kibocsátás mértékével való kereskedés.)

Egy másik út

Az ellenségkép fenntartása, a félelemmel való manipuláció a társadalom működésébe mélyen beépült. A biológiai és technikai fejlődést alapul véve mégsem elképzelhetetlen, hogy a közösséget összetartó vagy mozgósító erők is megváltozhatnak egyszer. Lehetne másképp gondolkodni a hatalomról, azt nem ember és ember közé ékelve, hanem a képesség és tudás relációjában újrafogalmazva. Át lehetne irányítani az alkotó energiákat a legtágabban értelmezett közösség javát szolgáló tevékenységekre. Meg lehetne tenni az első tudatos lépést az emberi evolúcióban, hátrahagyva a hatalmi és lokális érdekek okozta megosztottságot, a tudatosan kreált ellenségképeket, a félelem vezérelte kényszercselekvéseket. Egy új alapokon felépített társadalmat lehetne tervezni, felmérve a képességeit, szükségleteit, és objektív szemszögből mérlegelni a lehetőségeit.

A tudomány eredményei biztos bázist adhatnának az emberiség gondjainak globális megoldására. Lényegében a szándékon, a cselekvőképes erők egyidejű megmozdulásán múlik a társadalmi átalakulás. A mai, pénz orientált szemlélet szerint az a cselekvőképes, aki tőkével rendelkezik, miközben a gyökeres változtatás szándékával általában a rendszer működése szempontjából súlytalan szereplők állnak elő. Ha ez a kettősség megszűnik, akkor nem lesz értelme sem látható, sem láthatatlan ellenségekkel fenntartani a félelmet, mert nem ez, hanem pozitív, építő erők motiválják majd civilizációnkat. A humanista szemlélet kiteljesedésében méltó feladatot kaphatna a tudomány és a technológia, végleg elszakítva egymástól a munka és az alkotás fogalmát.

A lehetőség adott. A megvalósítás felé konkrét lépéseket tehetünk, és csak egyvalami jelenthet igazi akadályt: a szabadságtól való félelem.

 

 Látszólag nincs megoldás, de valójában mégis van. Koncentráció, a szellemi képességek összpontosítása kell hozzá, és türelem, higgadt gondolkodás. Némi próbálkozás után mégis jön a feszengés, kapkodás, később a düh és frusztráció, végül a tehetetlenség és a lemondás. Az idő alattomos ellenlábas, minden eltelt percével csak tépázza az eleinte ép önbecsülést. Az oly egyszerűnek tűnő rejtvény lassan gúzsba köti az elmét, felzaklatja a lelket, és megoldás híján kibúvók keresésére sarkall. A probléma nem változik, csak a hozzáállás. A sikertelenség lelki mélységekig hatoló pusztítása képtelenné tesz a megoldásra, külső építkezés helyett belső rombolás az eredmény.

Ez a feladványok labirintusában botladozó ember útja, aki az utolsó stádiumban áldozatként, becsukott szemmel várja a csodát – vagyis a segítséget másoktól –, nem látva, hogy a közösségek, társadalmak hasonló, csak sokkal gigantikusabb rejtvényhalmazok foglyai. Szorult helyzetükből fakadó indulatuk egyre messzebb sodorja őket is a megfejtéstől, mert a folyamat első lépcsője, a nyugodt és tárgyilagos helyzetfelismerés épp ellenkező állapotban lehetséges. Az őrület határán már nincs kontroll, szabálykövetés, sőt alkotás sem. Az érdek atomizálódik, ahogy a bizalom fogy, és minden szándék és tett az önzés logikáját követi. És a tett valójában csak ennyi: a mindennapi szükségletek kielégítése. Mint elsődleges „reflex”, természetes egyéni reakció, aminek forráskódjait génjeinkben hordozzuk. Ha csak ezzel telik az idő – és ha nehéz, akkor bizony szinte csak ezzel –, akkor nem marad se alkalom, se energia a kérdés megfogalmazására: miért van így? Eszünk ágában sincs kivonulni a pusztába, és napokig éhezve meditálni az okokon. (Ez amolyan Jézusos modorosság lenne, amit nehéz felvállalni. Ráadásul addig ki gondoskodna a megélhetésről?) Inkább marad a jelenkor mantrája: termelni, fogyasztani, termelni, fogyasztani… – és ügyelni, hogy minél tovább benne maradhassunk a körforgásban. Mert ha nem, az maga a halál.

A közösség pont annyira szervezett, amennyire az a körforgás fenntartásához szükséges. A rendszer szempontjából a közösség egyenlő a fogyasztói célcsoporttal. Nemzeti, kulturális vagy generációs különbségekre csak akkor figyel, ha ebből haszna van, a többi csak feszültséget okozó hiba, amit ki kell küszöbölni. Ebben segít neki a látszólagos hatalom, a politika, ami az önrendelkezés (az úgynevezett demokrácia) hamis illúziójába ringatja a tömeget. Békés időszakban ez elég is, de komolyabb ellenállás esetére erőszakszervezeteit is fenntartja.

Az egyén minél jobban programozott, annál kevésbé tudja magát elképzelni a rendszeren kívül. Nem foglya, hanem alkotóeleme e különös képződménynek. Értékrendjével azonosul, és saját teljesítményét is ezen mércével méri. Sikertelenségében önmaga ellen fordul, és a külső rendhez való alkalmazkodni nemtudása belső rendjének megbomlásához vezethet. Ha azt mondjuk valakiről, hogy „lecsúszott” ember, nem erkölcsi, vagy szellemi hanyatlásra gondolunk, hanem egzisztenciálisra – hiszen ez számít igazán. Már nem versenyképes munkaerő, tisztességes adófizető, potenciális fogyasztó, hanem homokszem a fogaskerekek közt.

Amíg az ilyen emberek elenyésző számban vannak, a rend nincs veszélyben, a gépezet hibahatáron belülinek könyveli el a jelenséget. Viszont ha kezd az anyagi bizonytalanság tömegessé válni, lépni kell a rendszer stabilitása érdekében. Az eszközök persze silányak, hisz a fogalomkészlet is hiányos. Humanitás, szolidaritás, áldozatkészség, haza- vagy emberbaráti szeretet – a látszólag cselekvőképes politikai hatalom ezekkel a címkékkel látja el álságos akcióit, amik hamis prédikációkban, és a beszedett adók részleges visszatáplálásában merülnek ki. A ténylegesen potens pénzvilágban az említett fogalmak pedig csak töltények a marketing fegyvertárában, és elpufogtatásuk cégek és márkák felmagasztalására szolgál, nyilvánvalóan a profit érdekében.

A rendszer bármely szereplőjét is vizsgáljuk, mindnél drasztikus minőségi változást okoz az anyagi ellehetetlenülés. Az állam csődje politikai felfordulással, a cégé összeomlással és megsemmisüléssel, az egyéné az önbecsülés és az erkölcsi tartás megroppanásával jár. Az egzisztenciális mozgástér megszűnésével nincs az az arculat, ideológia, etikai vagy vallási máz, ami el ne tűnne, átengedve helyét a korrupciónak, az erőszaknak, a militáns és kirekesztő szándéknak.

Mintha minden valamire való emberi alkotmányt egy láthatatlan, mégis anyaginak hívott szubsztancia függésében lenne, eltorzítva a valóságot, és helyette fenntartva egy alternatív, saját törvényei szerint működőt. Méghozzá olyan törvényekkel, amik alól nincs kibúvó, mert ezzel látszólag magát a létet kérdőjeleznénk meg. A helyzet iróniája, hogy önjelölt törvényhozónk újabban méltó ellenfélre talált: a Természetre.

A nyersanyagok és az élettér határossága áthatolhatatlan betonfalként magasodik az örök érvényűnek hitt növekedés előtt. A máskor sikereinket kísérő mondás, miszerint „határ a csillagos ég”, találóbb, mint eddig bármikor, de most új kontextusban figyelmeztet bolygónk és lehetőségeink végességére. A gazdaság makacs és rövidlátó törvényei saját pusztulását okozzák, mert nem emberiek és nem is Föld-kompatibilisak. Ezek a törvények sajnos a társadalomban is mélyen gyökeret vertek, így megszűnésük vélhetően a közösségre is romboló hatással lesz.

Ez volna hát a kötelező íve az evolúciónak, legyen az biológiai, társadalmi, gazdasági vagy kulturális? Tényleg a hanyatlás és a megsemmisülés receptjét hajtjuk végre, bárki írta is azt?

A válasz lehet sztoikus és távolságtartó, mondván, nincs megoldás, és kár is bosszankodni a megváltoztathatatlanon. Elég hátradőlni, és nézni az önemésztés színjátékát, ami maga az élet, hisz mohóságunkban előbb-utóbb úgyis mindannyian felragadunk az anyagi világ hatalmas légypapírjára.

Esetleg még felmerülhet az általános emberi bölcsességbe vetett hit, ami helyrebillenti az egyensúlyt, és hibáinkból tanulva egy új, magasabb szintű rendet hozunk létre a jelenlegi romjain. Majd csak előáll egy zseni, aki megfejti a rejtvényt, és akkor ismét boldogan ünnepelhetjük a természet és önmagunk felett aratott diadalt – mint azt már annyiszor tettük.

Persze mindez csak önáltatás (és önaltatás), kibúvó a gondolkodás és döntés felelőssége felől. A 'majd csak megoldódik valahogy' logikája naiv, az 'úgysincs megoldás' logikája pedig cinikus.

De miért ne lehetne elszakadni mindettől, és legalább gondolatban visszamenni a kiindulóponthoz? Tegyük fel, hogy ez az ördöglakat mégiscsak nyitható. Tegyük fel, hogy a kezdetekkor fennálló lehetőségek közül nem a megfelelőt választottuk. Lehetséges-e más formája a fejlődésnek akár egyéni, akár közösségi szinten?

Ma a haladás motorjának a világgazdaságot tartják. Sajnos ez a motor nem működik jól, időről időre elromlik. A hiba tünete maga a válság, a rendszer betegsége, ami valamiért nem elkerülhető. Ennek pontos okait gazdasági elméleteken és modelleken keresztül magyarázzák, és ezzel csak egy baj van: mindig visszamenőlegesen érvelnek. Az elméletek mögé viszont nem lehet elbújni, a valósággal való szembesülés alól nem ment fel az okoskodás. Száraz tény, hogy a krízis a tömegek elszegényedését okozza, ami visszaveti a fogyasztást, még lejjebb taszítva az amúgy is lejtőre sodródott gazdaságot.

A nyomor ok és okozat egyszerre, holott pusztán a bőség inverze, egy számokkal kifejezhető érték, grafikonra rajzolható vonal. A 'mindenható' gazdasági teljesítmény hektikus hullámzásával oszcillál a mennyország és pokol állapotai között, ide-oda rángatva embereket, családokat, országokat. A rendszer pozitív kilengéseinél minden prosperál, a negatívnál konganak a vészharangok. A rendszer mesterséges, valóságtól távoli voltára mindeközben nincs egyértelműbb bizonyíték, mint az, hogy magas rangú politikusok, bankárok, vagy hitelminősítők egyetlen mondatára komoly szárnyalásba vagy zuhanásba kezdhet akár egész földrészek gazdasága. Csak mondanak pár számot, és máris fordul a világ, miközben egy kapavágással sem történt több vagy kevesebb, mint az előző percben.

Azt a kérdés senki sem teszi fel, van-e kedve bármelyikünknek részt venni e világméretű társasjátékban. Lehetünk a gyerek, akit akarata ellenére feltettek a mérleghintára, és üvöltve tiltakozhatunk sorsunk ellen, mégsem történik semmi. Méghozzá azért, mert akik irányítják, nem akarják, akik működtetik, nem tudják elképzelni, hogy lehetne másképp is.

De ki fogja megkocogtatni az emberiség hátát, és figyelmeztetni tévedésére? Arra, hogy az idő valójában elfogyott, és mindaz, amit kitalált magának, tarthatatlan?

Az elképesztő információs zajban nehezen érzékelhető, mégis vannak ilyen hangok. A helyzet komolyságához képest méltatlanul kevés szó esik róluk. Amikor mégis, a rendszerbe enyhén szólva nem illeszkedő koncepcióikkal könnyen bélyegzik őket őrült fantasztáknak. Furcsa szerepet vállalnak, hiszen nem hálás helyzet az emberiség betegágyánál diagnosztának lenni, pláne akkor, ha a beteg hallani sem akar a gyógyszerről.

Nehéz megmondani, mikor lesz túl késő – ha még nem az –, a szérum kipróbálására egyelőre nincs esély. Az eddig bevált rendszerbarát receptek még bizonyára kipróbálásra kerülnek, és a hibák toldozása-foltozása fenntarthatja a működés látszatát. A jelenlegi rend fenntartásáért aztán egyre durvább kompromisszumokra lesz majd szükség, és ez végül kikényszerítheti a végső összeomlás határán agonizáló rendszer irányítóinak nyitottságát.

Ki tudja, vajon abban a stádiumban épp egy kemény diktatúrában, vagy a már az atomjaira hullott társadalom káoszában fogunk-e élni? Az azonban biztos, hogy az emberi gyanakvás és bizalmatlanság bármilyen közösségi konstrukcióval szemben erős lesz, és ez minden korábbinál nehezebbé fogja tenni az együttműködést. Komoly hátrányból indulhat az új kísérlet, és ez lesz talán a túlélési ösztön legkomolyabb megmérettetése a történelemben. Egy új feladvány, egy látszólag kinyithatatlan ördöglakat.

Föld bolygó, Európa, 2015. A kontinenst eddig soha nem tapasztalt méretekben árasztják el a közel-keletről érkezők. A tömeg többségében 20 és 40 év közötti férfiakból áll, de nők és gyerekek is vannak köztük. Amit eddig otthonuknak tudtak, abból egy valószínűtlenül erőszakos és fanatizmusáról hírhedt szervezet, mely államnak titulálja magát, egyre nagyobb területeket foglal el, miközben szenvtelenül tizedeli a lakosságot. Így nem maradt más, mint a menekülés. Az irány pedig a békés és gazdag, mesébe illő csodákat ígérő Európa.

Kezdődhetne így is az a disztópikus regény, ami a civilizált nyugat összeomlásával szórakoztatja olvasóit. Természetesen azokat az olvasókat, akik önnön fenyegetettségükről, a világvégéről, feltámasztott dinókról és ufó invázióról egyaránt szívesen olvasgatnak. A valószínűtlen dolgok ugyanis roppant szórakoztatóak, és a kellő borzongást előidézve egyben távol tartják a civilizált nyugati polgár legnagyobb ellenségét, az unalmat.

Kellemetlen hír tehát az írónak, amikor a Valóság bekopogtat hozzá, és lakonikusan közli, hogy immár egy témával kevesebb. Hogy nyugodtan lehúzhatja a receptlistájáról a barbár néptömegek betörését a sérthetetlennek hitt porcelánboltba, az emberi kultúra fellegvárába, a gazdag nyugatra, mert ez immár őhozzá tartozik. Mármint a Valósághoz, mert tetszik, vagy sem, most már ez van. Itt és most. Tessék kinyitni a hírcsatornákat, és bemerítkezni az elkerülhetetlenbe. Viszontlátásra.

(Valóság balra el)

A betegesen kreatív elme pedig egyedül maradván elmereng, hogyan tovább, mi lesz veled nyugat, mi lesz veled kultúra? – vagy nevezzük bárminek is azt a megfoghatatlan hordalékot, amit féltünk azoktól, akik másmilyenek, mint mi. Nem zárhatjuk az egész hóbelebancot egy méretes páncélszekrénybe, és ha mégis, utána mi lesz vele nélkülünk. (Vagy velünk nélküle?) A zavarodott szerző kapkod, megiszik egy pohár hideg vizet, lázasan kutat elméjében, és felteszi magának néhány kérdést. Leás a lét alapproblémáinak mélyre, mely oly mély gödör, hogy onnét csak megfelelő kondival lehet kimászni (akinek nem sikerült, azt hívjuk filozófusnak), de az írónak sikerül. Ismét a tettek mezejére lép. Világosan tudja, hogy a fikció az ő világa, a megtörténhetetlen furcsaságok történetté fabrikálása. A Valóság most pofátlanul lenyúlta az egyik forrását, és ha íróként mégis a közelébe merészkedik, ripsz-ropsz újságíróvá (jaj!) publicistává (ajjaj!) netán politikai tényezővé válna. Mert a Valóság már csak ilyen boszorkányos, ide-oda képes varázsolni a szellem embereit!

De a szerző elszánt, tettre készen ül a puha karosszékben, ölében laptop. Egy pillanatra még megremeg, ahogy gondolatban egy kissé elkalandozik. Felmerül benne, hogy egy nap talán majd azok is olvassák műveit, akik ma a félelmetes embertömeget képezik. Ki gondolta volna? Pár éve még ennek semmi esélyét sem látta. Ó – képedt el saját gondolatától – lehet, hogy egyszer majd az ufók és a dínók is...? Ám végül csak kikeveredett ebből az útvesztőből. Latolgatta a konfliktus igazi tétjét és választóvonalait, majd hozzálátott, hogy amolyan határsértőként utoljára még egyszer betegye a lábát a Valóság térfelére, és az alábbi ábrát rajzolta:

Minap a munkahelyemre tartva úgy döntöttem, sétálok egy kicsit. Nem szorított az idő, és vonzott a lehetőség, hogy a kora őszi napsütésben gyalog tegyem meg a budai lankák árnyas utcáin át vezető utat. Így hamarabb leszálltam a villamosról, és egy kevésbé forgalmas kerülőútra térve kezdtem bele rögtönzött mini El caminomba. Tökéletes alkalom tennivalóim lajstromba vételére és gondolataim mozaikkockáinak elrendezésére. Az élet nagy kérdéseire való helyes válasz megtalálásához a Szent Jakab út bizonyára alkalmasabb, de én most beértem kevesebbel is. Élveztem a hogy a fák lomjai közül elő-elő bukkanó napsugarak időnként felhevítik fedetlen főmet, megtörve vagy lassítva annak belső működését. Aztán békésen tovább lépdelve ismét árnyékba érek, és a zselévé olvadt gondolatok új formákat öltve újra összeállnak fejemben.

Erről eszembe jutott, talán nem lehet véletlen, hogy a legnagyobb elmék a mérsékelt vagy hűvösebb vidékek szülöttei, és még ha megtehették volna is, ritkán költöztek az Egyenlítőhöz közelebb munkásságuk kiteljesítése céljából. A hőség lustává és bizonyos értelemben gondttalanná tesz. Nem kedvez a korszakalkotó elképzelések kibontakzásának, sőt a meleg sok napsütéssel párosulva kifejezetten akadályozza azt a fajta szenvedést, aminek mibenlétére irányuló intellektuális erőfeszítései révén nagyszerű művekkel ajándékozta meg magát a homo sapiens. Na jó, de mi van a görögökkel? Nekik aztán tényleg kijut a napfényből, és micsoda gondolataik születtek mégis!

Ekképp okoskodtam, amikor egy forgalmas kereszteződéshez értem. A gyalogátkelő lámpája nem üzemelt. Éllettelen, szürke embersziluettjeit vizslatva tanakodtam, hogyan tovább? Körbenéztem. Az autók jelzőlámpája és merőleges zebrához tartozó lámpa működött, így nem kételkedtem, hogy azok mégha indirekten is, de megfelelő iránymutatást nyújtanak a továbbiakra. Ismét rátévedt tekintetem a rossz jelzőlámpára. És az abban a pillanatban csodák csodájára feltámadt, egyértelmű eligazítással szolgálva: PIROS! - vagyis maradjak veszteg.

Lehet, hogy az árnyas utcasarok tette, hogy ismét megélénkültek gondolataim. Nem ilyen-e ez az egész Európa nevű kontinens, töprengtem, és rajta az a szűkebb körű klub, melynek mi is tagjai vagyunk? Egy bizonytalan szándékú vidék, melynek határán szürke jelzőlámpa szimbolizálja a határozatlanságot azzal szemben, aki belépne? Aki úgy érzi, nincs igazán veszteni valója, a szürkét zöldnek is láthatja (tudományosan bizonyított, hogy a hangulat befolyásolja a színlátást) és egyszerűen továbbmegy, aki pedig a szabálykövető magatartás híve, tájékozódni próbál. Végtére is a 'nem piros' több mindent jelenthet, például azt is, hogy a lámpa nem működik. Azonban amikor felvillan a piros, akkor kiderül, hogy eddig zöld volt, csak nem látszott. A tétlenség vagy a megfontoltság viszont a sikertelenség okozója is lehet, hisz amíg a szürke lámpa jelentésén morfondírozunk, az bármelyik pillanatban pirosra válthat, ahogy ez meg is történt. Velem is, Európával is. Itt állunk egy hibával szemben. A kérdés az, hogy vajon a hiba a lámpában, vagy a mi gondolkodásunkban van? Vagy akár mindkettőben? És ki mondja meg, melyik az igaz?

A lámpa kialudt, én átmentem a túloldalra, és a tűző napon elillantak gondolataim. Egészen addig, míg később egy hűtött szobában ez az egész megint eszembe nem jutott...