Konyhafilosz

Konyhafilosz

Az idő sebessége

Gondolatkísérletek karantén idejére

2020. május 13. - Real Stringer

I. Nehéz rész
(Lusta és fáradt olvasónak irány a II. rész)

Amit valóságként érzékelünk, az munkahipotézisek kusza halmaza.

Mint rulettasztalnál a zsetonok a különféle mezőkre, úgy kerülhetnek a tétek különböző hipotézisekre, és bármelyikroulette.jpg kombináció is érvényesül, arra impozáns várat építhetünk. A vallás, a tudomány, ideológiák és identitások végtelen variációja építhető össze olyan valósággá, amiből kitekintve minden más konstrukció csak légvárnak látszik. Ilyen várakban csücsülünk, és ez ügyben én sem vagyok kivétel. Most viszont kísérletet teszek, hogy gondolataim lepedőit összekötve leereszkedjek a valóság talajára, körüljárjak kicsit, és megvizsgáljam a fenti tétel igazságtatalmát.

A születési anyakönyvi kivonatom szerint igazoltan világra jöttem, ráadásul több rokonom is megerősíti ennek megtörténtét. Én magam nem emlékszem, de elfogadom, mert szükségem van erre a munkahipotézisre. Ezt alátámasztják további emlékek, fényképek, személyes beszámolók, sőt hangfelvételek is. Ezek alapján állítható, hogy kezdőponttal rendelkező földi létezésem szokványos gyermekkorba torkollt, aminek túlélését azután bekövetkező ifjú- és felnőttkorom bizonyítja. E stabilnak tűnő láncolat folytonosságát mint újabb munkahipotézist, feltételezem. Egyik végén ott feszíti a láncot dokumentált születésem "ténye", a másik végén pedig ülök egy szobában, és ezt a szöveget írom. A kettő közti szakasz profán elnevezése: élet. Egyetlen objektívnak tartott tulajdonsága az idő, amíg tart.

Van egy ténynek kezelt állítás, mely szerint élt egy Einstein nevű férfi. Szerinte idő és tér külön-külön nem létezik. Ezt a munkahipotézist elfogadva odatarthatom életem mellé hipotetikus téridő mérőszalagom, ami megmutatja annak kiterjedését. Az eszköz egy csomó számot mutatna, de ennek egyelőre csak az időben meghatározott részét tudnám értelmezni. (Másik munkahipotéziseken alapuló világban azt mondanánk: valaki szép kort élt meg, mérföldekre jutott, vagy szegényke alig élt pár millimétert.) Az idő és a tér közti összefüggést a sebesség fogalmán keresztül tudjuk legjobban kifejezni, ami azt sejteti, hogy egymás nélkül nem létezhetnek. Einstein azonban makacsul összeragasztotta őket, és a téridő gondolatával fülünkbe ültette a bogarat, mondván, nincs is értelme térre és időre állandó megmérhetőként tekinteni, mert a sebesség függvényében mindkettő relatív. Akkor tehát a téridő mérőszalag méretet, időt és sebességet is kéne mutasson.

clocks.jpg

Hogy vizsgálhatjuk az élet idejét? A  vizsgálat, még ha nagyvonalúan hanyagolja is a születés előtti és a halálon túli idő és érzékelés problémáját, e szűkített keretek közé szorítva is további munkahipotézisekre van szükség. Az érzékelés minősége nagy hatással van az idő érzékelésére. (És a tér érzékelésére is - tenné hozzá az állítólagos Einstein, ha itt ülne mellettem.) Vagyis az érzékelő állapota is befolyásolja, mit érzékel. Másmilyen az álomban, részegen, szerelmesen vagy a halál közelében az idő és a tér kiterjedése. Amikor rövidnadrágos óvodásként nem tudtam hazamenni, mert kapukulcs híján kívül rekedtem egy tízemeletes panelház ajtaján, érzékelt valóságomban torzulás következett be. Az idő megnyúlt, a tér áthatolhatatlanná vált, és szinte biztosra vettem, földi pályafutásom a vége felé közeleg. Ha akkor vízipisztoly helyett egy téridő mérőszalag lapult volna a zsebemben, módosult tudatállapotomban irtózatos számokat olvastam volna le róla. Vagy mégsem?

Az egyik hipotézis az állítja, amit érzékelek, az a valóság. Vagyis ha valami nagy, sokáig tart, vagy épp elillan, parányi, akkor az maga a tény, amit letapogattam érzékszerveimmel. (Az időt vajon melyik szervem érzékeli?) Ebben a feltevésben a dolgok akkor is vannak, ha nincs róluk közvetlen tapasztalatom, vagy akár nem is tudok róluk. A tények tőlem függetlenül létezők, vizsgálhatók és többé-kevésbé megismerhetők.

A másik hipotézis szerint a valóság az, amit érzékelek. Ez a feltevés egyrészt magában foglalja a lehetőséget, hogy minden, amit nem érzékelek, valójában nincs is. Másrészt az érzékelésem tartományában lévő dolgok úgy, és annyira vannak, ahogy és amennyire érzékelem őket. A tény fogalma ebben az esetben csak a szubjektumon keresztül létezik.

Ráadásul hála a kvantumfizikának, már egy olyan összefüggéssel is számolnunk kell, hogy a megfigyelés befolyásolja a vizsgálat tárgyát. Az akarat új elemként lép be a rendszerbe, mint valóságteremtő erő.

Amikor a valóság ennyire megragadhatatlan, egyet hátra kell lépnünk a gondolkodás során. A stabil pontot keresve adódik a kérdés: ki az az én, aki meg akarja ragadni a valóságot?

Pszichológiai kísérletek szerint az én és a külvilág a korai gyerekkorban válik szét, onnantól számolhatunk érdemben projected.jpgéntudattal. Én és külvilág külön-külön való létezése azonban ismét csak munkahipotézis. Amíg nem bizonyítja be nekem valaki, hogy nem csak én vagyok az egyedüli létező, addig okom lehet ezt gondolni. Nincs olyan kikapcsolt állapota az énnek, amire biztosan alapozva állíthatnám, a külvilág akkor is létezik, ha én nem. Lehet, hogy csak képzelem, kitalálom, és kivetítem mindazt, amit külvilágként érzékelek.

A külvilág felől nézve az én létezése szintén kérdéses. Az én mint önálló entitás, korlátozottan értelmezhető. Nem választható le a genetikai örökségétől, a fogantatástól a testet érő impulzusoktól, a fizikai és a szociális környezetétől. Ha mindezeket mégis hagymahéjszerűen lefejtenénk, a testben megnyilvánuló ént nem biztos, hogy sikerülne azonosítani. Az én időbeli kezdetét például a reinkarnáció nevű munkahipotézis elmossa, végét pedig az emlékezet, és a testben létrehozott alkotások fennmaradása meghosszabbítja. Egyesek szerint létezik még egy úgynevezett sejtemlékezet is. Ez hordoz bizonyos, generációkon átnyúló információkat, és élményeket, traumákat, történelmi tapasztalatokat képes átörökíteni.

albert-einstein-bobble-bobble-head-doll-2076652.jpgAkár az én, akár a valóság önálló létezéséről van szó, láthatóan hagyatkoznunk kell számos munkahipotézisre. Viszont akkor járunk el kellő alapossággal, ha a kettő közti akciót is megvizsgáljuk. Már érintettem, hogy a megfigyelés alakítja az érzékelt valóságot (kvantumfizika). A valóság pedig hat az énre, aki megfigyel (pszichológia). Szellem Einstein bár kissé elbóbiskolt, most feleszmél és oldalba bök: Ahogy a tér és idő a sebesség függvénye, úgy az én és a valóság pedig az akcióban válik értelmezhetővé. És talán igaza is van. A cselekvésben én és valóság egyszerre nyilvánul meg, a létezést maga az akció generálja. Ez a sajátos összefüggés hatja át az említett bohókás öregúr különös gondolatát arról, hogy anyag és energia valójában egy és ugyanaz.

Ahhoz, hogy bármiről kikezdhetetlen állításokat fogalmazzunk meg, legalább egy stabil pontra szükség van. Ironikus módon ez a mozgás, a változás. Nincs a világegyetemnek olyan pontja, ami ne változtatná a helyét, és nincs olyan gondolat sem, ami ne sugározna, bomlana és alakulna át létezése során. Az időn áthaladó valóság anyagi és szellemi formái csak ideiglenesen levert cövekek, átmeneti munkahipotézisek által ragadhatók meg. Ezekkel azonban csak olyan pillanatfelvételeket készíthetünk, amik épp az egyetlen változatlan tulajdonságát hagyják figyelmen kívül: hogy áthalad az időn.

Ahogy a szél, úgy az idő is a mozgásában nyilvánul meg. Az vitatható milyen gyorsan, de halad a múlttól a jövő irányába. Önmagában megismerhetetlen, de a körülmények utalnak létezésére. Éppoly nyughatatlan, mint az anyag és a gondolat. Ami tehát bizton állítható: az idő sebessége létezik.

Ajánlott kísérletek:

1. Lassítsd le az időt nullára! (Ha jó csinálod, az anyag és a mozgás megszűnik.)

2. Állíts meg minden mozgást! (Ha összejönne, az idő és az anyag is megszűnik.)

3. Hozz létre anyag nélküli teret, és mérd meg, hogy telik benne az idő!

 

quantum-physics-4550602_960_720.jpg

 

II. Gondolatkísérletek

1.

Bezárunk hat embert egy szobába, amiben mindössze egyetlen tárgy található. Az emberek nem ismerik egymást, a világ különböző pontjairól érkeztek. Eltérő az anyanyelvük, és különböző vallásúak. Három nő, három férfi. Kettő fehér, kettő fekete, kettő ázsiai. Akkor jöhetnének ki a szobából, ha az alábbiak közül kettő teljesül:

- megegyeznek, mi a neve a tárgynak

- használják a tárgyat

- megegyeznek, melyiküké legyen a tárgy

A tárgy pedig lehet: egy géppisztoly, egy táska pénz, egy csomag varázsgomba, egy tabletta, ami az életet duplájára hosszabbítja, egy óvszer, egy üveg whiskey, egy méreggel teli fiola.

Mi lesz a tárgyakkal és az emberekkel?
Minden esetben kijutnak-e a szobából?

2.

Egy veszélyes vírus szabadul el a világban. A pénzmozgással terjed, de nem csak a fizikai bankjegyekkel és érmékkel, hanem digitális formában is. Minden tranzakció egy évvel rövidíti az azt indító ember életét.

Túléli-e az emberiség?
Milyen módon működhet tovább a világ?
Hogy menne az átállás a pénz nélküli rendszerre? Keresnék az ellenszert?

3.

Egy gyorsan terjedő vírus szabadul el a világban, ami nem halálos, de krónikus betegségben szenvedők halálát okozhatja. E miatt világszerte korlátozzák az emberek mozgását és munkáját. Szinte nullára lassul a világ gazdasága, így tömegek vesztik el bevételeiket, és bizonytalanná válik egzisztenciájuk.

Összemérhető-e az egészségügyi és a gazdasági kockázat?
Mennyi ideig tartható fenn egy ilyen állapot és milyen áron?
Van-e visszaút a korábbi működés irányába?

 

Rutinok fogságában

Egyén

 

Az ember szellemi fejlődése már az anyaméhben elkezdődik. Az anya testéhez kapcsolódó magzatnak korán kialakul az ízlelése, tapintása, és ami még fontosabb, hogy kb. a 14. héttől hallja a külvilágot, a zajokat, a zenét, a beszédet. (Gyakorlatilag kultúrát fogyaszt, belé nevelt előítélet nélkül.) Mikor világra jön, már az összes többi érzékére is hat mindaz, ami körülveszi. Tanulja a külső formákat, hangokat, illatokat, a saját testének irányítását, a kommunikációt, a szociális viszonyokat, a hierarchiát. Egy idő után mindezek rutinokká válnak, és egyben biztos támaszaivá a további tanulásnak.

A szociális és kulturális minták mélyen beivódnak a gyerek szellemébe. Társas lényként elementáris érdeke a közösség működésének megismerése, hiszen ez a tudás teszi alkalmassá, hogy a közösség részévé váljon. Értékítéletei egyrészt személyes élményeken alapulnak. Vagyis jó az, ami az érzékeinek kellemes, a magzati létére emlékezteti, biztonságot nyújt. Másrészt a közösségtől származik. Vagyis jó az, amit szülei, hozzátartozói, később az őt tagjaként kezelő tágabb közösség annak tart.

 

magzat.jpg

 

A stabilitás igénye mellett van egy belső késztetés is, a felfedezés igénye. A kíváncsiság, a szellemi fejlődés mozgatórugója. Ebből ered az érzékelés fejlődése, a mozgás és a beszéd elsajátításának képessége. Ez az, ami tapasztalatok, személyes benyomások, a világról szerzett ismeretek felhalmozására sarkall. Ennek életben tartásával lesz a gyerek kritikus gondolkodó, kreatív, alkotásra képes, és tanulásra hajlandó. Ha pedig ez gyerekként „megtörténik vele”, jó eséllyel ugyanilyen marad felnőttként is. A kíváncsiság elnyomása, ki nem elégítése, vagy büntetése pedig épp az ellenkezőjét okozza, az önálló, kritikus gondolkodás hiányát, az alkotásra való képtelenséget, a bezárkózást.

 

(Milyen furcsa, hogy az egyébként biológiailag kódolt nyitott, kíváncsi attitűd professzionális ösztönzőit nevezik nálunk alternatívnak, míg a magyar intézményesített oktatási rendszer jobbára a kíváncsiságától „megtisztított”, engedelmes és unatkozó gyerek előállításával foglalkozik. De ennek a cikknek most nem ez a témája...)

 

Az egyéni fejlődés lépten-nyomon a kereteket feszegeti. Legyenek azok fizikaiak, amikor a gyerek épp a járás tudományával ismerkedik, vagy szellemiek, amikor a „miért” kérdésre kapott válaszokból igyekszik kirakni világképének mozaik darabkáit, vagy társadalmiak, amikor kamaszként a szülei által felállított szabályok ellen lázad – végső soron mindig a korábbi rutinok megkérdőjelezését célozza. Ez nem elvetésüket, hanem felülvizsgálatukat jelenti. A tekintélytisztelet, a hagyomány, egy megszilárdult értékrendszer, vagy az elszigetelődéstől való félelem viszont ellenerőt képez ebben a folyamatban. Ezekre a pillérekre támaszkodva próbálja a felnőtt visszaterelni utódját a szabott keretek közé.

A nyitott, szabály döntögető gyereknek annyi a mentsége, hogy gyerek. A társadalmi elvárás az, hogy mire felnő, konfliktus- és kockázatkerülő, behódoló és szabálykövető legyen. Ha ettől eltér, deviáns. Úgy tűnik tehát, a biológiailag kódolt működés és a merev társadalmi elvárások szöges ellentétben állnak egymással.

 

Itt merül fel a kérdés, hogy lehet-e jól funkcionáló rendszer egy olyan társadalom, amelynek tagjai egyenként nem funkcionálnak jól?

 

 

Közösség

 

Az evolúció elmélete szerint a természet az egyedi „kísérletezésből”, alkalmazkodásból adódó előnyöket rögzíti a gének kódjaiban. A hasznosnak bizonyuló mutáció rutinná válik, az egyedek génállományának állandó része lesz, hiszen segíti őket a túlélésben, a többi, mutáció nélkülivel szemben, akik előbb-utóbb kihalnak. A tudatára ébredő ember is ilyen mutáció lehet. Sőt ő is alkalmaz rutinokat, már a kezdetektől.

Primitív szerszámai, fegyverei ezek mentén fejlődtek modern technológiai eszközökké. A tapasztalat és megismerés során megszerzett információ csomagok beolvadtak a tudomány építményébe, az új felismerésekből, felfedezésekből rutinok lettek, törvények, axiómák, elméletek.

 

De vajon a tudomány fejlődése analóg-e az evolúciós fejlődéssel, esetleg annak folytatása-e? Hozzájárul-e a túléléshez, vagy „evolúciós” zsákutca?

Az látszik, hogy a tudomány önmaga rutinjainak állandó felülvizsgálata által képes csak a fejlődésre, de önmaga egészére nem tud kívülről rátekinteni, vagyis létjogosultságára nincs tudományos válasz.

 

 

raindance.jpgA tudományba be nem tagolható rutinok a rituálék. A törzsi társadalmakban esőtáncot jártak, termékenységi szertartásokat végeztek, ember-, állat- vagy növény áldozatot mutattak be, hogy elnyerjék a szellemvilág támogatását. Ez lényegében nem különbözik a mai imádkozástól, vagy bárki, bármi megáldásától. A rituálé mögött az a hit áll, hogy még ha nem is tudjuk, hogyan, de az anyagi valóságunkra hat egy magasabb rendű metafizikai világ. A tudomány térhódításával viszont egyre több jelenség nyert logikus magyarázatot. Ezek értelemszerűen (bár nem zökkenőmentesen) kikerültek a dogmatikus keretek közül, és átvándoroltak a tudomány világába. De a tudomány nem egy zárt rendszer, és amíg van, amire nincs magyarázata, addig a hit mindig is létezni fog.

 

A vallásos meggyőződéssel párosuló hitnek a szabályai nem tesztelhetők tudományos módszerekkel a nélkül, hogy azzal ne sértenénk a vizsgált valláshoz vagy hiedelemhez tartozókat. Ugyanis nekik megvan a saját világképük, világmagyarázatuk. Ha régóta léteznek, még a saját tudományuk is. De a hittudományok keretei közt legfeljebb mítoszokhoz, erkölcsi tanítások és hittételek eredetéhez, értelmezéséhez juthatunk el, az alapvető kérdésekre viszont nincs objektív válasz.

 

A vallások kialakulása ugyan szükségszerű, de nem lehet egyértelműen fejlődésnek tekinteni, ahogy azt is nehéz lenne bizonyítani, hogy evolúciós értelemben fejlődésnek számít, ami az esőtánctól a bombák megáldásáig vezető úton történt. A vallási szembenállás fogalmát a felvilágosodás nem tudta felszámolni: a hitvilággal vegyített törzsi szemlélet a háborús propagandákban, a faji alapú ideológiákban, a kommunista társadalmi kísérletek során továbbra is fennmaradt.

faithway.jpg

Ezzel együtt el kell ismerni, hogy a klasszikus vallások állításaiból sok minden idézőjelbe került, szimbolikus értelmet kapott, és a vallásos gondolkodás néhány extrém esetet leszámítva (vagyis a fundamentalista irányzatokon kívül) az együttérzés, a szolidaritás és a humánum irányába mutat. Ez a békés együttélés szempontjából fejlődés, de itt fontos megjegyezni, hogy a vallásos irányzatok identitását pont a különbségek tartják fent. Sosem lesz olyan magasabb erkölcsi vagy filozófiai vívmány, beteljesült küldetés, ami bármelyik vallást önmaga felszámolásához vezetné.

 

A hit tárgykörében a rutinok felülvizsgálata belülről szentségtörés, kívülről filozófia. A rutinoktól megszabadulni más rutinra (és más vallásra) való áttérést, vagy valláson kívüli gondolkodást jelent. A vallásos ember ezeket – de talán főleg az utóbbit – eretnekségnek tartja, a gondolat betegségének, ami ellen ilyen-olyan eszközökkel harcolni kell. A vallásos gondolkodás ebben a vonatkozásban a nyitott gondolkodás antitézise, hiszen pontosan azon alapul, hogy léteznek megkérdőjelezhetetlen igazságok.

 

A digitális közösségek korában teret hódító újabb rutinok bizonyos értelemben felülírják a korábbiakat. Korábban a neveltetés, a kulturális környezet határozta meg a világnézeti, politikai identitást. Ma a vallási vagy politikai csoportok helyett (esetleg mellett) az emberek inkább virtuális (pl. Facebook) csoportokhoz tartoznak, amiben jobban kifejeződik személyes ízlésük, véleményük, érdeklődésük. Ráadásul egyszerre több csoporthoz is tartozhatnak. A virtuális térben való jelenlét természetes rutinná vált, és aki onnan kimarad, kvázi elszigetelődik. Persze az ott jelenlévők is el tudnak szigetelődni egymástól, amit mostanában buborék hatásként szoktak emlegetni. Minden esetre a fizikai határokat meghaladó virtuális tér önmagában sokkal fontosabb és nagyobb hatású, mint bármely eszme vagy vallás az emberiség eddigi történetében. Némely futurológus szerint ezzel is a technológiai szingularitás felé haladunk, ami egyébként nem más, mint a korábbi rutinok teljes megszűnése.

 

digit_heads.jpg

 

*

 

A Föld lapos, és a világegyetem közepe; a levegőnél nehezebb dolgok képtelenek a repülésre; a világ működését egészében Newton fizikája írja le – ezek mind-mind olyan szellemi rutinok, amiket teljesen, vagy részben meg kellett semmisíteni ahhoz, hogy az emberiség technológiailag tovább léphessen egy magasabb szintre.

 

Vajon a társadalomról való gondolkodásban lehetséges-e ugyanez a folyamat? Úgy tűnik, mintha ott még nem lennénk ennyire progresszívak. A tudatosság legfeljebb ösztönök, érzelmek szándékos kihasználásában, manipulációjában nyilvánul meg. Jól körülhatárolható érdekek fűződnek ahhoz, hogy ősi beidegződések, évezredes reflexek, ha úgy tetszik, valaha hasznosnak bizonyult rutinok mentén működjön az emberek közössége. Pedig az uralkodó áramlatokkal szemben érdemes lenne komolyan tesztelni, nem szorul-e felülvizsgálatra megannyi megcsontosodott rutin.

 

Erre vonatkozóan igen egyszerű kérdéseket lehet feltenni.

 

Például hogy van-e ténylegesen értelme a vallási, nemzeti, etnikai szembenállásnak egy olyan zárt rendszerben, mint a Föld bolygó?

Létezik-e még elvi (és nem érdek) alapon álló politizálás?

Jók-e a most alkalmazott döntéshozatali rutinok?

Felülírhatja-e a hagyomány az erkölcsöt?

Lehet-e egységes, és mindenki számára elfogadható erkölcsi, gazdasági és ökológiai egyensúlyt teremteni az emberiség számára?

Van-e mód az erőforrások igazságosabb elosztására?

 

Ezek csak akkor lehetséges választ adni, ha megszabadulunk a kényelmes, látszólag bevált rutinjainktól. Le kell bontani az elavult, megkopott konstrukciókat, és nyitott, kreatív gondolkodással, a valóság újra megfigyelésével és egészséges önkritikával újakat kell alkotni.

 

Stabilakat, de nem lebonthatatlanokat. Egyénileg és közösségben is.

 

moon.jpg

Rétegek

Néha készítek koktélt. Csak úgy amatőr módra, próbálgatva gyümölcslevek, nektárok, ilyen-olyan alkoholok keverékét, pusztán a szórakozás kedvéért. Üvegpohárban készítem, de nem csak azért, mert abban illik, hanem mert a mulatság része, ahogy megfigyelem a folyadékok pohárbéli viselkedését. Vannak sűrűbb, nehezebb levek, amik a fizikai törvényeknek engedelmesedve alul helyezkednek el. Felettük a könnyebbek, amik önszántukból nem szívesen keverednek alsóbb rétegekkel. Még ha nem is a súlyuk sorrendjében öntöm a pohárba ezeket, akkor is elkülönülnek.

Eltűnődtem, vajon ez mennyiben helyes analógiája az emberi kultúrának? Alul a nehéz, fajsúlyos alkotások hozzásimulnak a pohár aljához, és a felettük levő réteg számára ezek maguk tűnnek a pohár fenekének. Szilárd alapjai valami könnyebbnek, sekélyesebbnek, ami persze könnyebben is fogyasztható, hisz közelebb van a pohár szájához. A következő rétegnek már ez az alapja, és még ritkább lévén, talán nem is érintkezik a mélyebb rétegekkel.

ll.jpg

 

A pohár a valóság, amivel minden réteg más-más ponton érintkezik. Egy-egy réteg sokszor nem is vesz tudomást róla, vagy tagadja más valóságok létezését, mivel azok számára nyugalmi helyzetben elérhetetlenek. A kultúra határát minden réteg a saját felső határán jelöli ki. Önmagában látja a valóság lényegének kiteljesedését, és ami felette van, abban a hanyatlásának okozóját: vagyis az már nem is kultúra, inkább romlott, penészes hab, ami kártékonyan rátelepszik az értékes rétegekre. Lefelé viszont tisztelettel, esetleg a túlhaladottság okán némi sajnálkozással tekint, amivel egyben magát mint "magasabb kultúrát" definiálja.

A koktél többféleképp fogyasztható. Belekortyolhatunk egyszerűen, és fentről lefelé haladva ízlelhetjük meg a rétegeket. Ilyenkor nyelvünk az elsőt leszámítva mindig egy korábbi íz hatása alatt találkozik a következővel. A szélsőséges benyomások eltelíthetnek, émelyítő túlzásukban undort válthatnak ki. Ez esetben végül el is megy a kedvünk az egésztől.

straw-art.jpgA másik fogyasztási mód szívószállal történik. Ez maga a tudás. Képesség a döntésre, mit és mennyit fogyasztunk. Precíz, óvatos mozdulatokkal pontosan adagolható bármelyik összetevő. Ez a módszer csak üvegpohár esetén kontrollálható. A pohár attól függően átlátszó, homályos, vagy átláthatatlan, mint egy bögre, hogy a valóságot mennyire tiszta tudattal vizsgáljuk. A fokozott tudatosság azonban kizárja a szenvedélyes, csapongó hozzáállást: könnyen modoros, tudálékos és finomkodó kritikussá tesz bennünket.

A szívószál vagy a kanál (legyen ez az ösztön vagy indulat) egyaránt képes minőségileg felkavarni a valóság tartalmát. Egy mindent átható esemény, történelmi kataklizma nyomán képtelenek a rétegek a korábbi szabályok szerint elkülönülni. Az apró részecskék egyszerre lesznek ilyenek és olyanok is. Kémiai vagy fizikai reakció esetén már sosem nyerik vissza eredeti formájukat. Viszont ha nem oldódtak fel a valóság koktéljában, nyugalmi állapotban lassanként ismét elfoglalják korábbi helyzetüket.

Bárhogy is alakul, érdemes megfontolni, hogy a döntés fogyasztóként az enyém. Akár több koktélt is készíthetek, kedvem szerint analizálhatom, pancsolhatok vele, kavarhatok benne forradalmat, kiönthetem vagy berúghatok tőle. És ha kicsiben ilyen csodákra vagyok képes, eljátszhatok a gondolattal, nagyban vajon milyen koktélt kevernék?

Mászókázás a szellem játszóterén

 A lét határai ki vannak jelölve. Ez egy pontatlan állítás, amit a biztonság kedvéért gondolatban érdemes tesztelni. Ha elhatározom, hogy ma délután három órától felhagyok a járdán való közlekedéssel, és minden gyalog megteendő útnak habozás nélkül a legrövidebb útvonalon vágok neki, vélhetőleg szembe találom magam fizikai létem korlátosságával. A forgalomtól, és elhatározásom tettre váltásának hirtelenségétől függően már három óra egy perckor megszűnhetek fizikailag. Persze lehet szerencsém is, ha van ilyen. Esetleg sors, vagy gondviselés – ki minek szereti nevezni azt az ellenerőt, ami döntésem létkockáztató vonatkozásait kiküszöböli. Materiális megközelítésben statisztikailag, vallásos szemszögből metafizikailag indokolható a túlélésem – és természetesen az ellenkezője is. Minden esetre a fizikai lét határvonalai az adott helyzetben markánsan kirajzolódnak, például egy menetrend szerint közlekedő busz által.

 

140616_light_p.jpg

 

A szellemi létezés ennél bonyolultabbnak tűnik. Például az említett eset bárhogy is alakulna, a délután háromig létrehozott szellemi termékeim azután is megmaradnának. További alkotásra azonban nincs mód az addigi keretek közt. Vagyis a fizikai jelenlét elengedhetetlen a szellemi létezés materiális megnyilvánulásaihoz. Ez talán egy magyarázatnak is beillik arra, miért jönnek létre alkotások: valami ösztönző erő hat a fizikai lét határain való túlterjeszkedés felé. Az időkorlátokkal lehatárolt létezésből (amit ember esetében durva egyszerűsítéssel életnek is nevezhetünk), amolyan szellemképként nyúlik ki az alkotás. Hogy kinek mekkora a szellemképe, még utólag is változhat, ami különös, organikus tulajdonsága a szellemlétnek.

 

A halál utáni szellemi létezésről éppúgy nem fogalmazható meg kikezdhetetlen állítás, mint az életben alkotás nélkül töltött szellemi létezés hatásairól. (Utóbbira példa a buddhista szerzetesek világbéke érdekében elkövetett meditációja. Ennek talán azt köszönhetjük, hogy még nem tört ki a harmadik világháború – vagy éppen semmit.)

 

A fizikai létezés szükségessége indokolttá teszi a biztonság-hatékonyság-szabadság koordináta-rendszerében egy olyan optimum megválasztását, ami mellett lehetséges a szellemi létezés. A biztonság a fizikai jelenléthez, a hatékonyság az idő végessége miatt, a szabadság pedig a szellemi lét korlátok nélküli kiteljesedéséhez szükséges. Paradox módon a szellemi létezés ennek ellenére képes kitolni a tér és az idő határait, kitágítva a kereteket, melyek saját előfeltételei. Hogy mekkora lehet ez a tolóerő, jóformán csak a megfelelő kondíción múlik. És hol szerezhető meg a szellemileg jó kondi?

 

maszoka.jpg

 

 

Képzeletben egy hatalmas játszótéren vagyok. A mérete nem pontosan érzékelhető, az is lehet, hogy végtelen. Amit én a játékra alkalmas alkotmánynak tekintek rajta, az számomra a része, a több kevésbé. Ez változik, mert eleinte a kisebbeket használtam, és csak közben vettem észre, hogy a valamivel nagyobbak is megmászhatók. A játék maga a tréning, ami által fejlődve egyre több és egyre nagyobb mászókák, hinták, és más varázslatos szerkezetek iránt váltam kíváncsivá. Kedven és energián múlik, mikor melyiken időzöm, kivel játszom, és mit. Úgy emlékszem, kezdetben a hang- és gesztusmászókát nyúztam, és addig szórakoztam vele, míg észre nem vettem azt az ágas-bogas valamit, amiről később kiderült, hogy az a mese mászóka. Máig szívesen visszajárok rá, mert ahányszor meglátogatom, mindig valami újat, mást találok rajta. Valahol középtájon egy lejtős létra vezet át róla az irodalom gigantikus, meghatározhatatlan formájú monstrumára. Ha a hangulatom úgy tartja, felmászom az elefántcsont színű filozófia égbe törő fokain. Ez már inkább egy hegy, aminek apró pihenői kilátóként is szolgálnak. Ott ücsörögve városnyi területet lehet belátni, de a részletek már aligha kivehetők onnan. Láthatóan ott páran el is tévedtek, ide-oda másznak, és nem lelik azt a sok színes csúszdát, amin a hegy hátsó oldaláról a mélybe lehet siklani. Pedig érdemes, mert így közelebbről is megfigyelhetjük azt, ami felülről sok kis pulzáló gumónak látszik. Ezek valójában hipermodern, virtuális szemüveggel felszerelt mókuskerekek és futópadok. Rengeteg van belőlük, és láthatóan nagyon nehezen szabadul tőlük az, aki használni kezdi. A kitartó használatot pattogatott kukoricával és energiaitallal jutalmazza a szerkezet. Egy ideig szórakoztat, még röhögök is rajta, de nincs kedvem sokáig hozzá, mert annyi érdekes dolog vár még felfedezésre. A játékok száma szinte korlátlan, és csak rajtam múlik, mekkora a játszótér.

 

-

 

Visszatérve a lét határaihoz, nem hagyható ki a lélek sem a vizsgálandók köréből. A lélek az a nem racionális rész, ami nem anyagi természetű, így rokon a szellemmel.

 

mf.jpgNémely keleti filozófia szerint a lélek a hasban található. Ez az elsőre mókásnak tűnő állítás mégis megfontolásra érdemes, ha meggondoljuk, hol is érezzük az indulatokat, a vágyakat. Ez a felismerés a nyugati kultúrában jelen van, hiszen a fejen kívülre, vagyis a szívbe, a gyomorba, vagy épp az alhas tájékára helyezi a lélek ügyeit, legyenek azok a legnyersebb ösztönökkel, vagy épp a legmagasztosabb érzésekkel kapcsolatosak. De bárhol is van, kitüntetett a szerepe. A lélek a szerv a spiritualitáshoz. Lehetőség a metafizikai világgal való érintkezéshez, az anyag és a szellem megtréfálásához, szabályainak felrúgásához. Transzcendens vonatkozásai miatt nehezen mondható róla bármi, a nélkül, hogy a vallás vagy a líra szubjektív és ingoványos területére tévednénk. Lenyomatai ott vannak az időtálló műalkotásokban, amik a szellemmel szövetkezve születnek, túllépve alkotjuk fizikai határain.

 

A lélek kiteljesedésének is vannak előfeltételei, amik a fizikai-szellemi létezés kétdimenziós koordináta-rendszerében optimalizálhatók. Mivel hatásai és képességei messze túlnyúlhatnak ezeken a dimenziókon, a tökéletes szabadság, a határtalan és időtlen létezés tapasztalata csak ebben a szférában lehetséges.

 

Egyszerűbben fogalmazva: a legkevésbé lehatárolt részünk a lélek: az a mindkét irányban végtelen szuperlift, amiben a szellem segítsége nélkül csak remélni lehet, hogy a jó gombot nyomjuk meg.

 

lift.jpg

 

Lábjegyzet egy tragédiához

A részvétlenség anatómiája

 

Megfigyeltem, hogy a tragikus események utórezgéseinek unalmasan egyforma a mintázata. Internet, rádió, tévé, újság - ez a sorrend, a reakció sebessége szerint. Ezeken a csatornákon árad ki a tömeg felé a hír, aminek a struktúrájában nincs sok különbség: történések helyének és idejének közlése, halottak/sebesültek száma, van-e köztük magyar, híres ember, és ha az egyértelmű, akkor a tragédia oka.

Később jön a spekulatív rész, amiben újságírók, szakértők tanakodnak a hiányzó láncszemekről, szűkebb és tágabb összefüggésekről. Ennek kifejezetten kedvez, ha valami ködös az ügyben, vagy ha az esemény mozgatórugója a normálistól eltérő mértékben kegyetlen, sötét, perverz vagy szürreális. Ilyenkor egy időre hátradőlhetnek a főszerkesztők, hiszen világos, hogy mi következik. A tények további közlése mellett elő lehet ráncigálni a korábbi, hasonló eseteket, statisztikákat. Ha az aktuálisak már “megvoltak”, vagy nem állnak rendelkezésre, meg lehet kérdezni az egykori érintetteket, és velük közösen lubickolni a sajnálatban. Valószínűleg előkerülnek a politikusok, közszereplők, celebek és véleményvezérek, akik a tragédia vetette hullámokon tovább szörfözve próbálnak népszerűbbé, híresebbé, hangosabbá válni.

mass-manipulation.jpg

Mire fogytán a lesz a muníciójuk, már a játszótéren unatkozó anyukáktól a műszakváltásra készülő buszsofőrökig, az orvosi rendelőkben bizalmasan sutyorgó nyugdíjasoktól a sarki fodrászig mindenki ezen csámcsog. Vagyis elképesztő energiák feszülnek egy tragédiában, ha megfelelő turbó hatás éri a médiagépezetben.

A folyamat makacs egyformaságának érzékelése akkor a legfeltűnőbb, amikor az ember külföldre megy. Kellő távolságra utazva és tartalmas elfoglaltságok mellett hamar meg lehet feledkezni az itthoni dolgokról. Aztán szűz ésszel és átszellőztetett lélekkel hazaérkezve elkerülhetetlen a szembesülés azzal, hogy a kerekek távollétünkben is szorgalmasan forogtak, és a gépezet tovább hipnotizálta a helyieket. A parancsszóra rezonáló tömeg tartja a lépést, az előírt metódus szerint hömpölygő információ áradat pedig mit sem törődik azzal, aki időlegesen lecsatlakozott, eltekergett, és így kimaradt egy csomó mindenből.

(Barátainkkal újra találkozva, ebben a helyzetben ténylegesen indokolt a „na mi újság itthon?” közhely kérdés. A válaszként kapott néhány mondatból ki fog derülni, ami fontos - lecsupaszítva, körítés nélkül.)

A jelenség morális és logikai kérdéseket is felvet.

Az utóbbival kezdem.

Vajon ez az állandó mintázat nem túlságosan triviális? Vagy éppen ez a mintázat a média mindenhatóságának, vagyis egy illúziónak az igazolása? Hogy a gyászmunka triggere éppúgy csak ő lehet, mint a szórakozásé, a boldogságé, a sikeré? Ráadásul egy bevált, sablonos recept lépéseit követve? Kegyeletsértés-e megkérdezni, miért érezzek részvétet olyan emberek miatt, akik létezéséről a hír megjelenése előtt nem is tudtam? Vagy ha ez a részvét természetes kéne legyen, akkor miért pont irántuk?

A konkrét eset most egy borzalmas buszbaleset. Magyarok voltak és túlnyomórészt gyerekek. Erős hír, és médiahatás szempontjából sokkal többet nyom a latban, mintha arról tájékoztatnának, a múlt héten hány gyerek halt meg Aleppóban. Pedig őket sem ismertem. De ami ott van, azt már megszoktuk, már nem érdekes. Ez viszont új, szörnyű, és a miénk. Olyan tartalom, ami a természetes halálfélelmünkre apellálva akar felnyársalni, és odaszegezni a képernyőhöz, rádióhoz, tévéhez, amin keresztül aztán belénk üvölti: TESSÉK GYÁSZOLNI!

Méghozzá össznemzetileg. Mert ha van magyar halál, akkor kell legyen magyar halálfélelem is, és az kétségtelenül összeköt minket, akik egy nyelvet beszélünk.

coffin-fun.jpg

A morális kérdések részben ebből a mechanizmusból fakadnak. Milyen alapon akar engem érzelmileg tematizálni egy vállalatokból álló konglomerátum, amit médiának hívnak? A halál, a tragédia éppúgy becsomagolható és eladható, mint bármilyen árucikk? Mert ha igen, végül is bárkinek a nyomora lehet médiatermék, ha az elég különleges. A gépezet a tömeg szórakozását szolgálja, és ha a valóság borzalma képes megütni a fogyasztói ingerküszöböt, akkor minden további nélkül a portfólió részévé tehető.

A folyamat végén pedig ott a végfelhasználó, akibe mesterségesen plántálnak megvetést, félelmet, gyászt, vagy amire szükség van, a profit vagy a hatalom érdekében. Mintha legalábbis beprogramozható robotok lennénk, megannyi tökéletlen terminátor: élő szövet, csont vázon.

coffins-coll.jpgAz egyén döntése, hogy hagyja-e ezt és átadja-e magát a manipulációnak. Ez azért morális döntés, mert ha igen, ez által levetheti magáról a felelősség terhét azzal kapcsolatban, hogy mit fogyaszt, mit fogad el. Kihelyezi a döntés jogát a tartalomról, és cserében megkapja azt az álszent illúziót, hogy ő az az érzékeny, empatikus lény, aki a többiekkel együtt képes szeretni, gyűlölni, rajongani, vagy épp gyászolni. Hogy ezzel a saját érzéseit értékteleníti el, arról nincs feltétlen tudomása, a gépezetet pedig ez nem érdekli, mert nem is erre lett kitalálva.

Van ezzel teendő? És ha van, akkor vajon mi?

A rendszerből ki lehet vonulni, de ez a jelenségen mit sem változtat. Benne maradva viszont kialakítható a képesség, hogy felismerjük, milyen áramlat akar elsodorni. Belátható, hogy képtelenség tiszta elmével és lélekkel egyformán lesújtva lenni a Charlie Hebdo áldozatai, az ikertornyokból kiugró hivatalnokok, a buszban elégett magyarok, és a múlt héten elhunyt szomszéd néni miatt. Ennyi szörnyűség befogadhatatlan, és az elme természetes reakciója, hogy racionalizál, súlyoz, mérlegel, és rangsorol. Halál és halál közt rangsorolni pedig csak szubjektíven lehet. Amelyik közelről érint, az őszintén átéljük, hiszen minden halál nekünk, az életben maradóknak a vesztesége. Ha valaki a közelünkből eltűnik, kicsit mi magunk halunk meg. A távolabbi személy halála felett sajnálkozni már kicsit tartalmatlan tett, inkább udvarias gesztus. Egy elhunytáig ismeretlen emberé viszont kifejezetten álszent, logikátlan és csakis önmagunk elmúlástól való félelmének felböfögését jelenti.

Ennek forrása és táplálója a média által működtetett tragédia-biznisz, ami valójában nettó hullagyalázás, és egyben az empátia tökéletes hiánya a halott hozzátartozóival szemben.

braincage.jpg

Ha kilépek a jelenséget lusta és távolságtartó opportunizmussal szemlélő szerepéből, és a megoldáson töprengek, az jut eszembe, hogy a folyamat megbontható. Egy egyszerű redukcióval nyilvánvalóvá válik, hogy fogyasztó tömeg nélkül nem létezhet médiagépezet, de a fordítottja nagyon is lehetséges. Az agyakon élősködő arctalan parazita létezése abban a pillanatban értelmetlenné válna, amint az agyak tulajdonosai végre birtokba vennék, ami természettől fogva mindig is az övék volt.

Csak választás kérdése az egész.

 

 



 

Apró gondok boldogsága

Számtalan válasz született már arra a kérdésre, mi az élet értelme? Ez ügyben a naiv kíváncsisággal tájékozódni vágyó pillantok alatt egy zegzugos labirintus végeláthatatlan járataiban találhatja magát. Az általános félhomályban időlegesen egyik-másik út vonzóbbnak, a többinél szélesebbnek, világosabbnak tűnik, és semmi sem utal arra, hogy valójában zsákutcába vezet-e, vagy járható utat jelent a cél felé.

 

Az emberi kicsinyesség és az alkalmatlanság kéz a kézben akadályozza a megismerést. Ugyanis a járatok felderítése hiába folyik azóta, hogy az ember gondolkodni képes, még sincs megegyezés arról, merre érdemes elindulni. Vannak vélemények, vallásos meggyőződéssé szilárdult hitek és hagyományok, titkos és nyilvános receptúrák, amiknek követői együtt menetelnek kis lámpásaikkal egy-egy járatban, és ellenségnek, eltévelyedettnek vagy komplett hülyének tartják más járatok felfedezőit. Noha léteznek olyanok is, akik nem állítják, csak az övék az egyedül igaz út, ezzel még nem bizonyították, hogy az vezet valahová, amin ők járnak. Ahány térképész, annyi térkép, amiket egymásra illesztve csak zavaros kesze-kuszaság rajzolódik ki, és csupán pár vonal jelzi, valójában ugyanazt ábrázolják.

 

 

cave.jpg

 

 

Miután magam sem rendelkezem olyan erősségű lámpással, ami kellő mértékben eloszlatná az évezredes homályt, itt most csak egy rövid, de annál forgalmasabb szakaszt készülök bevilágítani.

 

Létezik egy egyelőre még nem intézményesült vélekedés, mely szerint az élet célja a boldogság. (Zárójelben kell megjegyeznem, ez a pont már az után a négyes elágazás után következik, ahol a van értelme, de nincs célja, a nincs értelme de van célja, a nincs értelme és célja sem és a célja és értelme is van irányokba lehet haladni.) Innentől pedig már nem odázható el a kérdés, mitől is boldog az ember? Mivel igyekszem elkerülni a boldogság definíciójába való belegabalyodást, inkább abból az irányból vizsgálódom, milyen is az, aki szemmel láthatóan boldog.

 

 

Tézis

 

Boldog az, akinek apró gondjai vannak.

 

Az ember, társas lény lévén, hogy szeret kapcsolatba lépni másokkal. Ennek legfelületesebb formája a csevegés. Ez végső soron olyan kommunikáció, mely önmagáért való, és nélkülözi a beszéd eredeti funkcióját, vagyis amiért az létrejött. A kapcsolat lényege ilyenkor a maga kapcsolat, az információcsere pedig tartalmilag lényegtelen. Azonban a beszéd jóval bonyolultabb jelstruktúrával rendelkezik, mint mondjuk a macska dorombolása, ezért valahogy mégis meg kell tölteni jelentéssel a mondatokat. Ilyenkor az apró gondok máris kéznél vannak. Ugyanis ezekről lehet igazán kockázatmentesen beszélni.

 

Az angoloknak például ott van az időjárás. Állítólag hosszan képesek róla társalogni, és tán szerencséjük is van, hogy a klímájuk olyan, amilyen, ezáltal a téma szinte kifogyhatatlan. Persze vannak más, univerzális témák, mint a rossz a tömegközlekedés, nagy a drágaság, sok a kutyaszar az utcán. Ilyen ügyekben könnyű kerülni a megszólítást, még a szemkontaktus sem szükséges, akár teljesen ismeretlenül is bárkivel szóba lehet elegyedni.

 

Amennyiben már van a felek közt valamiféle laza ismeretség, akkor az említett általánosságokon túl terítékre kerülhetnek a közös témák. Szülőként a mennyit beteg a gyerek, hogy képzeli az a tanár?!, milyen ócska a menza, munkatársként a már megint túlórázni kellett, a miért ilyen drága a kávé? és a főnök egy elmebeteg, szomszédként a milyen hülye a szomszéd (mármint amelyik épp nincs jelen), már megint tömve van a postaládám a rohadt szórólapokkal, vagy a hihetetlen, hogy pont most van áramszünet.

 

fss.gif

 

Az egész jelenség kicsit a páros tánchoz hasonlít. Nem illik a másik lábára lépni, de az is fontos, hogy ne távolodjanak el a résztvevők egymástól. A kimért távolságtartás, az érzékeny témák kerülése könnyen fenntartható, biztonságos kapcsolatokkal jutalmazza e verbális tánc szabályainak betartóját. Ha pontosan eltalálja, mikor, kivel és miről tud szóba elegyedni, akkor a közmegítélés szerint kellemes ember. A kellemes embert szeretik, akit pedig szeretnek, az boldog.

 

Értelemszerűen aki nem ilyen, az zavart kelt. Például aki hallgat, annak biztos valami baja van. Rosszul érzi magát, rosszban sántikál, vagy tüntetőleg nem érdeklik a többiek. Könnyen rányomhatják az antiszociális bélyeget, de minimum az unalmas fráter jelző kijár neki, mert nem vesz részt a szokásos társasjátékban. Kirekeszti magát, vagy a többiek rekesztik ki? Nézőpont kérdése. A hallgatásra való hajlamból ügyes önmenedzselés mellett lehet előnyt is kovácsolni. Aki szeret hallgatni, lehet pszichiáter vagy pszichológus, ha kevésbé szereti az embereket, akkor parkolóőr, ha inkább közömbös, akkor szerzetes.

 emoticone-muet-visage-carre_318-58636.png

 

A másik szélsőséget a kellemetlen dolgokat feszegető testesíti meg. Nagyon is hajlandó beszélni, de nem érdeklik az udvariasság és a közmegegyezés szabta határok. Tapintatlan és érzéketlen, akivel szinte csak összeveszni lehet. Nem unalmas, viszont rettenetesen bosszantó. Ráadásul kellő képességekkel felvértezve simán átlát az apró gondokra felfűzött kapcsolati hálón, amit az őszinteség jegyében legszívesebben mint pókhálót takarítana el. Ideális rappernek, bloggernek, tabudöntögető újságírónak.

 

A jó ember a kettő között, az arany középúton gyűjtögeti barátait, amíg a szélsőségesek magányra vannak ítélve. A magány pedig a boldogtalanság melegágya.

 

 

de-societe.jpgMár csak egy dolog vár tisztázásra: a tartalmatlan szóváltás miért a rossz dolgok mentén tud a legolajozottabban kialakulni?

Láthatóan könnyebb másokon dohogva vagy élcelődve társalogni, mint dicsérő szándékkal szóba hozni bárkit. Utóbbin szinte lehetetlen hosszan csámcsogni, de legalábbis szürreális. Vagy ha reggel nem jön a busz, némi félhangos bosszankodással szinte kisebb klubot lehet alakítani. Míg ha az ember ugyanebben a helyzetben hangosan lelkendezni kezd, mily szép is az ég alja a felkelő nap fényében, biztosan komplett hülyének nézik és egy lépéssel távolabb lépve szemlélik, mire is megy ki a játék. Minden bizonnyal a komfort zóna unalmas és kellemetlen témákkal van körülbástyázva.

 

 

Antitiézis

 

A szorosabb kapcsolatok fura módon mégis a szokásostól eltérő viselkedésből, vagy eseményből tudnak kialakulni. Vicces mozzanatok, idétlen helyzetek, vagy borzalmas katasztrófák tesznek emlékezetessé egy-egy pillanatot. A közösen átélt szokatlan élmények emlékké szilárdulnak, közös hivatkozási alappá. Olyan viszonyítási ponttá, ami akár jó volt, akár rossz, egyformán meghatározó az élmény őrzői számára. A együtt elszenvedett katonai szolgálat, nyaralás vagy síelés, fogság egy koncentrációs táborban vagy föld körüli luxushajó kirándulás, ebből a szempontból mindegy.

 human_relations.jpg

 

A szokatlan viselkedés szintén emlékezetesebb a szokványosnál. A nagy szerelmek és barátságok létrejötte és vége jobban beég az érintettek memóriájába, mint a köztük eltelt hétköznapok. Az ingerküszöböt kellőképp megütő események a résztvevők élettörténetében olyan puzzle darabkák, amik alkalmasint másokéba illeszkednek. Az ilyen kapcsolat más minőséget ad a szavaknak, és a közös hallgatást is lehetővé teszi.

 

 

Szintézis

 

A fentieket egybevetve az apró gondok boldogsága az a feszített víztükrű, klórozott, zavartalan medence, amiben mindenkinek leér a lába. Az egyezményes normalitástól eltérő történések áradata pedig az Amazonas, a maga elevenségével és kiszámíthatatlanságával.

 

 

Tanulság

 

Tanulság nincs, legfeljebb hogy érdemes megtanulni úszni. Persze ez sem garancia semmire, de végső esetben talán nem mindegy, hogy az unalomba vagy az életbe fulladunk bele.

 

Tömörítés

(A mamuttól a robotokig)

Tömörítés 1.0

Nemrég egy filozófiáról szóló előadást hallgattam, amiben az előadó kitért az ókori görög gondolkodók nyelvhasználatára. Állítása szerint bölcsességeiket görög szavakban fogalmazták meg. Ha azt mondták mondjuk, hogy tűz, akkor vagy ténylegesen a konkrét jelenségére gondoltak, vagy szimbolikus értelemben utaltak rá, valamely tulajdonságát összekötve egy elvontabb gondolattal.

 

philosophers.jpgA nyelvi absztrakció éppúgy a fizikailag nem érzékelhető dolgok kifejezésének nyilvánvaló módja volt, ahogy korábban a barlangrajzok a vadászat képi absztrakciói. Kötve hiszem, hogy bármelyik épeszű ősünk megijedt volna a falra pingált mamuttól, még ha aránytalanul pici pálcikaemberkék vették is körül. A dolog, amire a rajz utalt,  mégis világos lehetett számára. A tárgy karakterét jól megragadó, pár vonalból álló rajz nem volt más, mint egy tömörített mamut.

 

A görög filozófus is ekként bánt a nyelvvel, sőt még tovább ment. Mert minél összetettebb fogalmat akart alkotni, annál szerteágazóbb jelentésű szót kapcsolt azzal össze. A bölcselkedés egy része annak kifejtését jelentette, hogy mit is pakolt abba a képzeletbeli csomagba, melyet a kitüntetett szóval címkézett. Ha ma találomra bekukkantok a csomagokba, és a konkrétság valamint az érthetőség mércéjével vizsgálom azokat, igen nagy a szórás. A megfogalmazott állítások néhol a költészet ködébe vesznek, máshol a modern biológia, a csillagászat és a kvantumfizika állításaira meglepően hasonlítanak. De bármit is gondolok XXI. századi fejjel róla, az egy-két szóba tömörített tartalmak (azaz fogalmak) aztán olyan bonyolult gondolati konstrukciók létrehozását tették lehetővé, mint a metafizikai vagy etikai állítások. Ezek pedig a vallások, eszmék, ideológiák építőkövei, vagyis meglehetősen nagy hatásuk volt és van a fizikai világunkra.

 

mammut.jpg

 

A tömörítés hely, idő és energia megtakarítása. Legyen szó az elődeink által rajzolt mamutról, vagy Platón metafizikájáról, a tömörítésre való igény szükségszerű. Az ő céljuk valami kifejezése volt, amihez tömörített elemek voltak szükségesek. A mamut valós méretben nem fért volna fel a barlang falára, és teljes részletességében való megalkotása értelmetlen időpazarlás lett volna. Platón metafizikáját pedig sohasem ismertük volna meg, ha annak idején minden általa használt fogalmat minden egyes alkalommal teljes terjedelmében kifejt, hiszen meghalt volna, mielőtt gondolatait átadja. Tehát a tömörítés célszerű is, ha a cél a közlés.

 

Tömörítés 2.0 („kapcs ford”)

Az, hogy a görögök görög szavak használtak, csak addig tűnik trivialitásnak, amíg bele nem gondolunk, mennyire tudjuk kifejezni gondolatainkat idegen szavak nélkül. Még ha nem is a tudomány nyelvén beszélünk, akkor is összetett fogalmaink egy része görög és latin eredetű. A globalizált technológiák nyelve pedig angol, ahogy a világnyelv is. Hogy miért pont az angol került ilyen kivételes helyzetbe, az a történelem ismerete nélkül is belátható. Egyszerűen mert rövid szavakból áll, és alap szinten gyorsan megtanulható. Ezek is tömörítési szempontok. A nyelv a funkcionalitás, a hasznosság elvén célszerűsödik. A márkanevek, szakmai területekhez kötődő betűszavak, az információ technológia rövidítései is mind-mind tömörítések. Gyorsítják és egyszerűsítik a kommunikációt. A tömörítés igénye a mobilok és chat programok elterjedésével hétköznapi szinten is megjelent. Az írott nyelv így gyorsabban is használhatóvá vált. A szórakozási formák, zenei stílusok, tudatmódosító szerek, szexuális orientációk mind rövidítéseket kaptak, és mindennek tetejébe az érzelmek kifejezésére emotikonok terjedtek el.

 

A rövidítés kulturális jelenséggé, bizonyos értelemben divattá is vált, aki távol tartja magát tőle, különc vagy régi módi. Aki viszont ráerősít, az kreatív és menő. Ennek dőltek be a mém nevű dolog éltetői. A tudományágak konvergenciájának korában ugyanis csábító lehetőségnek tűnik Richard Dawkins állítása, miszerint léteznek a génhez hasonló jelentés egységek. Bármilyen merésznek is tűnjek ezzel, de úgy gondolom, hogy ez tévedés. Amíg a gének szerepe az élővilágban jól körülírható, addig a feltételezett mémek analizálásánál a megértés lehetősége alapján a befogadók csoportja túlságosan sok módon osztható fel.

 

meme.jpg

 

Ha azt nem is vesszük figyelembe, hogy a mémet hordozó instrumentum eszközrendszerét nem ismerő máris kívül esik a mémet dekódolni tudók körén (például ha nem beszélik a nyelvet, amin a mém született, a gén analógiáját követve akkor ők nem is élőlények), a többieknél sem ér feltétlenül célba a hordozott információ. A létrehozó és befogadó közti idő vagy térbeli különbségek mellett a nyelvi, kulturális, generációs, ízlésbeli, politikai, vallási és még megannyi elkülönülés mind kérdésessé teszi, egyáltalán hordoz-e értelmet utóbbi számára a mémnek nevezett egység. Az afrikai bennszülöttnek nem mond semmit egy Habony Árpádról készült rajz, az új-zélandi birkapásztor nem tud mit kezdeni azzal a betűkombinációval, hogy “nekünk Mohács kell”. Sőt, ha elmagyarázzuk, akkor sem válik mémmé. Lokális és közös élményekre referáló jelentéstartalmak tudnak fogalommá válni, ami nem több, mint amit az írásom elején említett görögök tettek. (Tehát R.D. felfedezte a fogalom alkotást, és ennek külön nevet is adott. Gratulálok!)

 

Tömörírés 3.0 (De mégis, mire jó ez?)

Az a felismerés, hogy az információ digitalizálható, egyszerűvé tette annak tárolását, az internet pedig kitágította elérésének lehetőségét. Majdnem minden leírható nullákkal és egyekkel, és ennek megvalósítása ma szó szerint gyerekjáték. Sem anyagi, sem technikai akadálya nincs annak, hogy bármit lefotózzunk és közzétegyünk, véleményünket posztoljuk, másokét kommenteljük, vagy hogy blogot írjunk. A tömörítésnek köszönhetően elképesztő adatmennyiség jön létre, ami születése után nem sokkal – kevés kivétellel – használaton kívüli digitális szemétté válik. Amik hasznosíthatóak, azok a személyes adatok. Gyűjőhelyük a big data nevű információhalmaz, amit jelentős cégek igyekeznek elemezni, és üzleti haszonná konvertálni.

A tömörítés eléri az egyént, aki csak egy adatsorrá válik, hiszen digitális adatokkal érintkezik a külvilággal. A visszacsatolás alapján viszont kitüntetett individuumnak érezheti magát, akinek személyes érdeklődési körének megfelelő hirdetések és ajánlatok teszik egyszerűbbé a mérhetetlen adathalmazban való tájékozódást.

 

Mi teszi lehetővé azt, hogy a növekvő adathalmaz ne váljon kezelhetetlenné, és nem omoljon össze a rendszer? Az egyre komplexebb algoritmusokra alapuló mesterséges intelligencia. És hogy ennek mekkora a jelentősége, ahhoz elég csak megnézni, mibe fektetnek a vezető világcégek. Mesterséges intelligencia (MI) fejlesztésbe és robotikába. Ez a következő lépcső a tömörítésben, aminek egyelőre üzleti szándékok a mozgató rugói, de társadalmi következményei vissza fognak hatni a fejlődés ösztönzőire. Mert a hatékonyság növelése, az erőforrások optimális kihasználása során a redundancia csökkentéséből az emberi tényező számba vétele sem maradhat ki. A robot vezette autó jól példázza a problémát. Az autózás biztonságosabbá válhat, mert a robot sofőr kevesebbet hibázik. Ráadásul kisebbek a költségei, nincsenek járulékai, nem megy szabira és nem alapít szakszervezetet. A taxisok és kamionsofőrök azonban elveszthetik munkájukat, és belőlük ez technológia és haladás ellenes reakciót válthat ki.

 

robot.jpgEz csak egy a rengeteg terület közül, ahol az MI és a robotok, mint a hatékonyság maximális megnyilvánulásai, kiszorítják a kevésbé tökéletes embert. Hiszen az unalmas és monoton, egyben nagyon precíz munkákat már eddig is programozható gépekre lehetett bízni, és ahol volt rá pénz, ott meg is tették. A fejlődéssel viszont tovább fog szélesedni az alkalmazási köre, és lassanként a szolgáltatásban is egyre kevesebb szükség lesz emberi részvételre. A haszon maximalizálása szükségszerűvé teszi, hogy az MI-t olyan szintre tökéletesítsék, aminél már nem lesz kihívás számára a Turing teszt.

 

Tömörítés 4.0 („42”)

A tömörítés tökélyre vitele után a technológiai szingularitás közelébe kerülhetünk. Ott majd olyan kérdésekre kell választ találnunk, amiket már nem bízhatunk gépekre. Például hogy volt-e értelme a nagy tömörítésnek? Mit kezd az ember az önmagának nyert idővel? Tudja-e magát éppúgy tökéletesíteni, mint ahogy azt megtette már környezetével? Van-e más dimenziója az életnek társadalmi léptékben az eddig bejárt és megtapasztalt formákon túl? Lehet-e az egyéni és közösségi morálban végső válaszokat kapni, amik belső és külső törvényként egyaránt használhatók?

 

Feltehetőleg az ókori görög filozófusok már akkor azt remélték, ezekre érvényes megoldást találnak. Nem számoltak vele, hogy az emberiség egy roppant tekervényes történetbe bonyolódik, mielőtt újra az érdemi kérdések felé fordul.

 

 

 

A nagy felismerés

hun_earth.jpg

 

Kiegészítések a Gazdaságtörténet és társadalompszichológia című egyetemi jegyzethez (4. javított kiadás, ELTE, Siófok 2045)

 

* A nagy felismerés – A korai történelmi szemlét szerint (lásd még: primitív korszak)

 

Magyarország az első évezred végén alapított önálló keresztény állam volt. Területileg hazánk déli, kelet-közép európai részén terült el. Az alapításkor elterjesztett államvallás egy korábbi, még a vándorlások idején gyakorolt törzsi kultuszt váltott fel, melynek egyes elemei a tiltás ellenére továbbra is fennmaradtak. Az egyik ilyen a turáni átok, mely szerint a magyarság örökös széthúzásra ítéltetett. Bizonyos magyarázatok ezt éppen a kereszténység felvételéhez mint elhibázott lépéshez kötötték, de a későbbi kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a turáni átok az ősvallás meghatározó része volt. Az immár keresztény magyarság himnuszában (Kölcsey F. : Himnusz, 1823) megfogalmazott „balsors” a magyar történelem első ezer évét teljesen áthatotta: alatt alig akadtak olyan évtizedek, amikor békében és szabadon létezhetett Magyarország. Még lezáratlan az a tudományos vita, mely azt hivatott eldönteni, vajon az elnyomatás, a vesztes háborúk, a levert forradalmak és az ország feldarabolása vezetett-e a társadalom neurózisához, avagy a turáni átok. Mindez azonban mára már csak egy szűk tudósréteget foglalkoztató kérdés, mert egy nagy történelmi korszak zárult le a nagy felismeréssel, mely az ország további sorsát végérvényesen új mederbe terelte.

 

A huszadik századi nyelvtudósok vetették fel először a nyelvrokonság ötletét, amit onnan eredeztettek, hogy a Honfoglalás előtti vándorlás idején némely, a magyarokkal együtt vándorló törzsek Észak-Európa irányába vonulhattak, és a Baltikum, valamint Finnország területén telepedhettek le. Ezt később cáfolták, majd hosszas vita után újra megerősítették. Aztán újra cáfolták. Ez a látszólag jelentéktelen akadémikus huzavona adta a kezdő lökést a nagy felismerésnek.

Az ezredforduló utáni Magyarország Európával és szinte az egész fejlett világgal egyetemben sodródott a BEC felé (Big Economic Collapse – Nagy Gazdasági Összeomlás) és szinte bizonyossá vált, hogy a Himnuszban vizionált nemzethalál – még ha nem is az ott megjelölt okokból, de – bekövetkezik. 2008-ban kitört az évezred első válsága, amely a 2010-es évekre is átnyúlt. Ez az amúgy is gyengén prosperáló országokat, amilyen az akkor Magyarország is volt, még borúsabb hangulatba taszította, míg az életképes gazdaságokat új működési modellek kipróbálására sarkallta.

 

A találékonyságuk okán méltán elismert észak-európai népek (lásd még: dinamit, Ikea, Nokia, szauna) a hatékonyabb közigazgatás és a takarékosabb működés céljából összeolvadtak. A korábban is magas életszínvonalú, modern, fejlett, demokratikus országok szinte zökkenőmentesen hozták létre az Észak-Európai Egyesült Államokat. Az összeolvadás után már mindössze két vitás kérdés maradt nyitva: hogyan csökkenthetik a mezőgazdasági termények nagyarányú importját, és mi legyen a közös nyelv. Az első problémára végül a Helsinki egyetem tudósai 2022-ben találták meg a megoldást. Az ötletük lényege, hogy a közös ősök révén bizonyítható, hogy a magyarok voltaképpen finnek, tehát a Kárpát-medence középső része finn terület, vagyis Magyarországot meg kell hívni az államközösségbe teljes jogú tagként, mintegy egyesítve a finnséget. Ezzel az Észak-Európai Egyesült Államok hatalmas termőterülethez, jelentős vízkészletekhez, és olcsó, bár képzetlen munkaerőhöz juthat.

Az ötletből megszületett finn beadványt sürgősséggel tárgyalta, és egyhangúlag el is fogadta az Észak-Európai Egyesült Államok parlamentje. A javaslatot kidolgozó kutatókat közgazdasági Nobel-díjra jelölték, melyet a következő évben el is nyertek. Ez volt a Nagy Felismerés kezdete.

 

Az első diplomáciai lépéseket az akkori Magyarország politikusai igen gyanakvóan fogadták. A rosszul szervezett és kölcsönökből, segélyekből működtetett, végletekig korrupt állam vezetői ugyanis cselszövést sejtettek az aktus mögött. Az északiak végül egy közgazdászokból, szociológusokból és pszichológusokból álló delegációt küldtek Budapestre, a hatalmon lévő Mérsékelt Fasiszták Pártjának kongresszusára. A tudósok ismertették a csatlakozás gazdasági előnyeit, és rámutattak az északi népekkel való lelki és biológiai rokonságra is, különös tekintettel a depresszióra, melynek okait a napsütéses órák száma és a klimatikus viszonyok Magyarországon egyáltalán nem indokolják, de a genetikai hasonlóságokból egyértelműen eredeztethető. Állításukat az öngyilkossági statisztikákkal támasztották alá, amik tekintetében néhány éve már első helyen szerepeltek a magyarok, nyomukban északi rokonainkkal.

 

A kongresszust követően egy tízperces, zárt ajtók mögötti tárgyalás következett, amin az északi politikusok találkoztak a magyar fasiszta vezetőkkel. Ennek részleteit a mai napig homály fedi.

 

Miután eloszlatták a kételyeket, nem utolsó sorban a pártvezetőknek hozott értékes ajándékok segítségével, a Mérsékelt Fasiszták megtették a nagy történelmi lépést. 2023. augusztus 20-án kihirdették a Nagy Felismerést, a világ első tudományos és politikai szenzációját. Ennek szövege szerint „sok száz éves magányos küzdelem után végre megtérhetünk rokonaink ölelő karjaiban, és országunk ismét felvirágozhat...”.

 

A Nagy Felismerés hatásai

 

A döntés nyomán az akkori Magyarország sorsa teljesen megváltozott. Az északiak költségvetésének terhére körülbelül négy és fél hónap alatt teljesen felszámolták a szegénységet. Skandináv szakemberek bevonásával feljavították a teljes út- és energiahálózatot, és fellendült a turizmus. Az ország egy csapásra soha nem látott népszerűségre tett szert az északiak körében. Kedvelt nyaralóhellyé vált, és sokan le is telepedtek az odaérkezők körében. Az ország gyakorlatilag teljes mértékben bekapcsolódott az északi területek gazdasági vérkeringésébe. A nagy sebességű magasvasút kiépítésével zárult le az a szakasza az integrációnak, amikor a Kárpát-medencét az északiak szintjére fejlesztették.

 

Ekkorra már csak a nyelvi kérdés maradt megoldatlan. Igaz, a szoros kapcsolatoknak köszönhetően ez elkezdett szinte spontán rendeződni. A nagy népszerűség miatt ugyanis sorra indultak a magyar tanfolyamok a dán, norvég, svéd és finn iskolákban. Ezzel párhuzamosan egy hivatalos felmérés is készült, mely a Kárpát-medence lakosságának szellemi teljesítőképességét vizsgálta. Ennek eredményét, illetve a ragályként terjedő magyar tanulási divatot szem előtt tartva hozta meg az Észak-Európai Egyesült Államok parlamentje fennállásának egyik leghasznosabb döntését: hivatalossá tette a magyar nyelvet. Mintegy fél évtized is elég volt hozzá, hogy a kulturális határok teljes mértékig elmosódjanak, melynek nyomán a 2030-as népszámláláskor már az észak-európai területeken is magyarnak vallották magukat az államszövetség lakosai. Magát az Észak-Európai Egyesült Államokat pedig a köznyelv egyszerűen Magyarországnak kezdte hívni. Miután az apparátus vezetői az év nagy részét már amúgy is ott töltötték, az államszövetség fővárosa 2032-től Siófok lett. (Ezzel véglegesen lezárult az a vita is, amely a magyar nyelv elterjedésével egyidejűleg lángolt fel. Ugyanis a közvélemény szerint rossz üzenete volt az állampolgárok számára annak a ténynek, hogy a szövetség központja Oslóban volt.)

 

gombok.jpg

 

Az események hatására a Kárpát-medence területén jelentős politikai változások következtek be. Megszűnt a Mérsékelt Fasiszták Pártja, illetve feloszlatta magát az összes nacionalista szervezet. Tagjaik jórészt cserkész- és hagyományőrző táborok, valamint Balaton parti kempingek üzemeltetésére szakosodtak, mellyel azóta is évről évre jelentős bevételekre tesznek szert.

 

A Nagy Felismerés spirituális síkon is megváltoztatta a magyarságot. Csatlakozva az északiakhoz, teljesen megszűnt a turáni átok tendenciózus felemlegetése, és a nemzethaláltól való rettegés. A magyar úgyszólván megszűnt vesztes nép lenni, e helyett rég áhított nagyhatalmi pozícióba került. Köszönhetően vezetőinek, mindez mértékletes politikával párosult, mi által inkább irigyelt példává, mintsem potenciális ellenségé vált a többi ország szemében. A néplélek pozitív változását az új nemzeti himnusz megalkotása koronázta meg. Ennek megkomponálására a népszerű zeneszerző, Alfred Bartok Ljundström kapott felkérést. A mű a tagállamok himnuszainak, valamint a múlt évezredben világhírnévnek örvendő ABBA együttes öt legnagyobb slágerének számítógépes átlagolásával jött létre. Szövegét az irodalom tudósok hosszas vitáját követően Karinthy Frigyes prózai műveinek részleteiből állították össze. A kulturális visszatekintés és a rímek kedvéért a sorvégeket korabeli dán, finn, norvég és svéd szavakkal egészítettek ki.

 

Az elmúlt néhány évben Magyarország gazdasági súlyának növekedésével az ENSZ-ben is vezető szerepet kezd betölteni. Javaslatai alapján joggal feltételezhető, hogy vezetői további békés integráción gondolkodnak (különös tekintettel a népvándorláskor érintett területekre), és a magyar nyelv világméretű kiterjesztése ügyében is aktívan tevékenykednek. Terveik sikeres megvalósulását majdan a Globális Felismerés címen szándékoznának felírni a történelem lapjaira.

 

Méz

Állok a sorban. Reggel 9 körül lehet, csak néhány vevő lézeng a boltban, jobbára nyugdíjasok. Nem sietek, és a tétlen várakozásban sokadszorra fut végig fejemben a gondolat, hogy egy gazdag kerület forgalmas kereszteződésénél mit keres egy ilyen áporodott, a szegénység levegőjét árasztó üzlet. A polcokon sokféle áru sorakozik, az összhatás mégis lehangoló. Talán az iskolai tantermeket idéző neon fénye, netán az unott arcú és túlsúlyos alkalmazottak miatt? Vagy a nyilvános vécékre emlékeztető padlócsempék, esetleg az ételek illatával diszkréten keveredő felmosószer szag teszi? A hangszórókból valamelyik kereskedelmi rádió erőltetetten jókedvű reggeli showja harsog. Úgy érzem, innen mi hamarabb mennem kell.

 

A sor viszont nem halad, pedig csak négyen állunk benne. Kilépek és előre nézek a pénztár felé. A sor elején egy sovány, idős néni. A pénztáros nőt nézi szótlanul. Az kezében egy háromszög alakú mézes flakont lóbál, és grimaszol. - Erről nem tehetek... ez van – dünnyögi az orra alatt, de arckifejezésén továbbra is a flegma unottság uralkodik, a sajnálkozás legkisebb jele nélkül. A helyzet statikus. A néni szoborként áll, a pénztárosnő pedig megjátszott elégedetlenséggel forgatja szemeit. „Majd kiütjük”- toldja meg eddigi monológját. A sor továbbra sem mozdul, és engem kezd zavarba ejteni, amit látok.

mez.jpg

Egy színházi jelenet játszódik le képzeletemben, a várakozás fokozódó feszültségével, amit bizonyosan robbanás követ. A sorban állók türelme elfogy, a néni ellen fordulnak és kilökdösik a boltból. Vagy egy másik forgatókönyv szerint a vevők a pénztárosnőt kezdik szidni, majd rajta keresztül a drágaságot, a nyomort, és mindennek okozóját, a rendszert. De ahogy elnézem, a helyzetben még sincs ennyi dinamika. Ez inkább egy realista festmény. Balra a megalázott nyugdíjas alakja látható, aki keményen végigdolgozta az egész életét. Becsületes volt, gyerekekről, unokákról gondoskodott, egy jó ember. Most mégsem tudja megvenni, amire szüksége van.

Jobbra a hóhér szerepébe kényszerített pénztárosnő, aki utálja az egészet, mert ő is csak áldozat. Nem akar többet, mint túl lenni a munkaidején, és hazamenni erről a szörnyű helyről. Őt nem fizetik meg azért, hogy még harcoljon is azokkal, akik többet akarnak, mint amennyit akarniuk lehet. És kettejük közt a tekintélyes méretű, hipermodern, NAV-ra bekötött pénztárgép, a rendszer néma és mozdíthatatlan szimbóluma. A hideg számok valósága, vagyis az itt érvényes egyedüli igazság letéteményese, egy automatizált purgatórium, amin áthaladva megtisztulhat, és csakis megérdemelt javaival távozhat minden halandó.

 

Azon kapom magam, hogy a zsebeimben turkálok. Kifizetném a mézet a néni helyett, hogy haladjunk. Persze magamat is becsapom, hiszen nem sietek. A valódi ok az, hogy torokszorító szembesülnöm a nyomor e végtelenül megalázó és prózai formájával. Ebben a kisszerű helyzetben senki sem lehet hős, még én sem, hiába segítek. Mert az elakadt jelenetet továbblendíthetem, de beavatkozásommal a hála mellett a méltatlan kiszolgáltatottság érzését válthatom ki. És milyen alapon gondolom, hogy az idős hölgy saját méltóságát nem tartja többre annál a flakonnyi méznél, ami erényeit épp csorbítani látszik? Persze méltósága e kínos konfliktusban már jóformán semmivé porladt a jelenet szemtanúi előtt. Mégis jobb lenne segítenem, hisz már nincs veszteni valója, de legalább hamar elmenekülhetne ebből a pokoli csapdából.

 

Egy ápolatlan, zöld pulóveres, zömök férfi viharzott el mellettem. A pénztárhoz érve egy kulcsot kapott elő, és bedugta a gépbe. A pénztárosnő megnyomott néhány gombot, majd a mézet félretéve maga elé húzta a következő vevő kosarát. A férfi kihúzta a kulcsot, és elvágtatott. A néni félénken elköszönt, de választ nem kapott. Megsemmisülve oldalgott ki a boltból.

 

Még fontolgattam, hogy ha sorra kerülök, megveszem a mézet, és a néni után szaladok. Hosszú percek teltek el, mire a pénztárhoz értem és fizettem. A mézet otthagytam. Nem volt mentség. Győzött a közöny és az önigazoló okoskodás.

 

Rosszkedvűen léptem ki a szürke őszbe.

 

Záródnak az ajtók, tessék vigyázni!

zar.jpgA néni nagy, gurulós cekkerrel érkezett. A fekete nejlonnal bevont ormótlan poggyászt egészen a villamos ajtajáig tolta, ahol sziszifuszi küzdelembe kezdett. Egy lépés fel, aztán elkeseredett kísérlet a mostrum megemelésésre. Alig mozdult, a néni viszont annál inkább. Kis híján újra a megálló flaszterén találta magát, ahogy a kapaszkodó felőli keze is erejét vesztette. Bizonytalanul ingott villamos és külvilág közt, míg a sors és a fizika a néni hollétéről teketóriázott. A tétova tántorgásba váratlan körülmény avatkozott bele: az ajtó záródása.

De hagyjuk is ezt a szenvedő szerkezetet! Ne tegyünk úgy, mintha az ajtók csak úgy önállóan végeznék feladatukat, saját elhatározásból nyílva és csukódva, kedvük és hangulatuk függvényében. Nem. Ezt egyértelmű és határozott elektronikus parancsra teszik. Uruk és parancsolójuk döntésére engedelmeskednek, a nagyhatalmú fülkelakóéra, aki különleges képességekkel bír. Nincs még egy lény sem szerkezet, mely olyan belátással és perspektívával rendelkezne, mint ő. Abban pedig bizonyosak lehetünk, hogy döntése megalapozott, hisz sokat látott és sokat látó vezetőnkről van szó, kinek ha átmenetileg is, de újra és újra kezébe helyezzük sorsunkat.

A néni is erre készült, de sikere kétséges volt. Az ajtó záródása elválasztani látszott csomagjától, hisz a csomag továbbra is makacs mozdulatlanságban állt a peronon, míg gazdája épp a csomag irányába zuhanni készülődött. Az ajtó viszont megállította. Belegondolni is szörnyű, miként alakult volna a jelenet, ha az ajtó belső szélei éles pengékben végződnek, de hála a humánus járműépítők jóindulatának, az emített végződés gumiból készült. Így csak egyszerűen rácsukódott volna a néni kezére, ami vélhetőleg feladva harcát, a néni szerves részeként az utazás sorsára jut, és elengedi a fölös terhet, mely ily módon a járdán maradni rendeltetett. A dráma ezen a ponton újabb fordulatott vett.

 

A másodperc tört része alatt egyszerre két utasnak is eszébe jutott, milyen méltatlan befejezése is lenne a szemük előtt játszódó jelenetnek, ha ember és csomagja ilyen erőszakosan lenne elválasztva egymástól. Noha utasként havány fogalmuk sem lehetett, miféle bölcs igyekezet hajtotta a fülke urát, hogy a szorított helyzetet ekképpen oldja meg, de hirtelen támadt szolidaritásuk elhomályosította a vezető és a menetrend iránti tiszteletet: önhatalmúlag beavatkoztak. A láthatóan jó erőben lévő középkorú férfi kezét kifeszítve akadályozta meg az ajtók becsukódását. Ugyanekkor egy húsz év körüli lány ugrott a lépcsőre, és előbb a nénit segítette fel, egyben stabil egyensúlyi helyzetbe igazítva őt, majd a nagy fekete csomagot juttatta egyetlen határozott rántással az utastérbe.

Az ajtó záródott, a villamos meglódult. Egy közeli ülésről felpattant egy szőke hölgy, és mosolyogva átadta a helyet. A néni zavarodottan és hálálkodva pislogott bepárásodott szemüvege mögül, míg egyik kezét a nagy fekete gurulós szatyor fogantyúján nyugtatta. Amint az utasok figyelme lassan elterelődött, másik kezével gyorsan keresztet vetett, majd mutatóujjával finoman az ég felé bökött.

 

Az erők és hatalmak kusza és kifürkészhetetlen varázsfonalai végső soron csak kisimították a rongyos valóságot. A villamos unottan robogott tovább bambuló utasaival, elégedett vezetőjével, és zörögve tűnt el a házak közti ködben.

 

süti beállítások módosítása